#28

Liz POV

   A nyakamat nyújtogatva kerülgettem a bőröndömmel az embereket a reptéren. A Niellel megbeszéltek szerint a kijárat felé igyekeztem, ugyanis oda beszéltük meg a találkozót. Vagyis igyekeztem volna, ha tudom, hogy hol van a kijárat. Lea delegációt küldött csak, mivel nem tudott elszabadulni az árvaházból. Így a fiúkra volt bízva, hogy leszállítsanak a dormba.

   Nagy nehezen, nem kevés kérdezősködés árán eljutottam a kijárathoz, ami előtt már ott vártak a fiúk. Pontosabban nem volt ott mindenki, csupán Ricky, Changjo és természetesen Niel. Igazából három napszemüvegben és sapkában várakozó egyént szúrtam ki. Nem tudom ezt nevezhetnénk-e inkognitónak, mivel így feltűnőbbek, mint a kellékek nélkül.

- Hát a többiek? – kérdeztem eléjük állva, mire ijedten rezzentek össze.

- Whoa, Liz! Te felismertél minket? – kérdezte meglepetten Ricky.

- Nem, dehogyis. Vadidegen emberekhez szoktam random odasétálni. – forgattam a szemem. Hirtelen hat ölelő kar vett közre és kiszorították a levegőt is belőlem.

- Jó, hogy végre itt vagy. – örvendezett Changjo.

- Lea is jobb kedvű, mikor velünk vagy. Szerintem egyedül érzi magát. Bár amióta…

- Changhyun! Fogd be! – Niel hátba vágta barátját.

- Ja, bocs.

- Állj! Mit nem mondhat el? – kérdeztem, mélyen Daniel szemeibe nézve.

- Áh… hát az úgy volt…

- Noonának szerelmi bánata van. De azóta közelebb került Minsoo hyunghoz. – jelentette ki Changjo fülig érő szájjal.

   Magamban már átkoztam Kait, és azon gondolkodtam, hogyan adjam be drága nővéremnek finomított változatban az „én megmondtam” tipikus mondatom és kíváncsi voltam, hogy mit nem mondott el még nekem. Mostanában idegesítő szokásává vált a titkolózás. Addig nem voltam hajlandó taxiba szállni, amíg el nem meséltek mindent, így beültünk egy csendes kis kávézóba, ahol nem zavartak minket.

   Bent egymás szavába vágva próbálták elmesélni, hogy mi történt C.A.P és Lea között. Érdekes volt elképzelnem, amint az öt fiatalabb tag a kocsiban úgy tesz, mintha aludnának és közben meg minden szavukat kihallgatják.  A majdnem-csókról ne is beszéljünk.

- És nem csókolta meg? – kérdeztem a beszámoló végén hitetlenkedve.

- Hát ezt mondom! – emelte fel a hangját Niel.

- Jól van, jól van, hallom akkor is, ha pár decibellel lejjebb mondod. – intettem le.

- Lea állította meg. Azt mondta, hogy ez így nem tisztességes. – merengett el Changjo.

- Én ezt nem értem. – ingatta a fejét Ricky is.

- Hát ami azt illeti, tényleg nem az. – egyszerre hárman meredtek rám:

- Hogy mi? Már miért ne lenne tisztességes? Szakítottak nem?

- Az nem tisztességes, hogy kihallgattátok őket. Mégis mit képzeltetek? Az embernek már magánélete sem lehet mellettetek? Milyen dolog az, hogy azok ketten kínlódnak egymással, ti meg az ablaküvegre tapadva bámuljátok őket és hallgatóztok? Valljátok be, hogy erre kellett a sötétített üveg a kocsira.

- Nem is tapadtunk az üvegre. – húzta meg magát duzzogva Niel – csak kinéztünk rajta.

- Igen, de nem értünk hozzá. – kontrázott Changjo is.

- Most őszintén van bármi lényeges különbség a kettő között? – szökkent a magasba az egyik szemöldököm.

- Igen. Így nem vettek észre minket. – olyan huncut mosollyal közölte ezt Changjo, hogy nekem is felfele görbült a szám széle.

- Hihetetlenek vagytok. - csóváltam meg a fejem, jelezvén, hogy feladtam az erkölcsi nevelésüket. Beszélgetésünket Niel telefonjának csörgése szakította félbe.

- Á, Hyung! Igen, itt van mellettem. Nem, még beugrottunk egy kávézóba… hogy mit? De hát nem úgy volt, hogy ti azért maradtok otthon, hogy főzzetek? Rendben.

- Valami baj van? – néztem rá, mire csak megcsóválta fejét.

- Nem, nincs semmi. Csak L.Joe hyung hiányol minket. Már haza kellett volna érnünk, és aggódott. Ja, és azt mondta, hogy vigyünk valami kaját, mert otthon a főzési kísérletük szó szerint füstbe ment.

Kifelé menet még Ricky odahajolt hozzám és azt súgta:

- Azért fogadnék egy tábla csokiba… nem is, kettőbe – mutatta az ujjával is, de aztán elgondolkodott, és mégis lejjebb vette az adagot – egy fél tábla csokiba, hogy Lea is kedveli C.A.P hyungot.

   Kuncogva követtem a másik két jómadarat a legközelebbi étterembe, ahonnan több doboz étellel jöttünk ki, mint amennyi csomag nálam összesen volt, de szerencsére a taxinak elég nagy volt a csomagtere.

   Megérkezve kísérőim eltűntek a bejárati ajtó mögött a gőzölgő ebédet szorongatva, engem meg magamra hagytak a csomagjaimmal. Mivel a sofőr sem bizonyult segítőkésznek, épp próbáltam kirángatni számos bőröndöm egyikét a szűk helyről, mikor valaki a vállaimnál fogva odébb taszított, és kikapta helyettem.

- Á, Byunghun, megleptél. – vakargattam a tarkómat, míg ő a maradékot kapkodta kifele.

- Isten hozott a kihalt lovagok földjén. – mosolygott kedvesen a szemembe, ugyanis épp, hogy csak nagyobb volt nálam, így tekintetünk egy magasságban lehetett.

- Azért nem mondanám kihaltnak. Csak.. erősen veszélyeztetett fajnak. – mosolyogtam vissza.

 - Igaz. – bólintott komolyan. – De azért, ha bemegyünk, belehajtogatom a szekrénybe mindhárom idiótát, amiért itt hagytak a bőröndökkel.

- Rendben, megengedem. De csakis akkor, ha segíthetek. – erre mindkettőnkből előtört a nevetés. L.Joe kifizette a taxist, aztán magára vállalva a cuccaimat - amik súlyát többre saccoltam volna, mint őt magát - bekísért.

   Odabent már állt a bál, mindenki az asztalnál veszekedett, hogy ki evett már többet. Az egész helyiségben gyanús füstszag terjengett, ami kicsit csavarta az orrom.

- Lehet, hogy hívni kéne a tűzoltókat nem? Mielőtt még nem túl késő. – hangomra mindenki felém fordult, végül C.A.P és Chunji is odajöttek üdvözölni. Azaz részem volt egy újabb sor lapogatásban és ölelésben, végül Niel mindenkit eltávolított a közelemből és az asztalhoz kísért.

- Na de fiúk. Nektek nem szokásotok tányérból enni? Komolyan, a kutyám illedelmesebb nálatok. – hüledeztem, mikor megláttam a dobozokban az evőpálcákat és a kanalakat. És egyébként is… mindjárt széndioxid mérgezést kapok. Miért nem szellőztettetek ki, ha már főzni nem tudtok? Na kifelé. – intettem a nappali felé.

- De Liz… éhesek vagyunk. – biggyesztette le a száját Ricky, mire megforgattam a szemeim.

- Nem azt mondtam, hogy nem eszünk. Csak csinálok itt egy kis rendet. Szóval elismétlem: Kifelé!

- Ilyenkor ijesztően hasonlítasz Leára. – jegyezte meg Chunji, de azért mindenki kisétált, én pedig szabad kezet kaptam.

   Kiszellőztettem a füstöt, a felismerhetetlenné szenesedett valamit eltávolítottam a sütőből, végül szépen megterítettem és a hozott menüt is tálakba tettem át a papírdobozokból. Egészen otthonos ebédet varázsoltam. Beinvitáltam az éhezőket a nappaliból.

- Hú, de jól néz ki! Ilyenkor nagyon hasonlítasz Leára. – örvendeztek. Helyet foglaltunk, majd hozzáláttunk.

- A nővéremről jut eszembe. Mikor is érkezik meg?

- Noona? Nem tudom pontosan… talán…

- Talán pont most! Hiányolt valaki? – fejezte be a mondatot Lea az előszobából kiabálva, majd meg is jelent teljes valójában. Én épp, hogy csak felálltam az asztaltól, ő már a nyakamba borult, olyan erővel, hogy majdnem hanyatt estünk mind a ketten.

- Ó Liz, csakhogy itt vagy!

- Igen, de ha ennyire szorítasz, már nem sokáig leszek. – lehámoztam magamról szorító karjait és tettem még egy terítéket az asztalra. Ahogy elnéztem, soványabbnak tűnt, amióta nem láttam. Megérzésem ismét nem csalt.

- Á, hagyd csak, én nem kérek.

- De hát eleget hoztunk és nagyon finom.

- Noona, enned kéne valamit… - szúrta közbe Chunji is, de ahogy Lea ránézett, gyorsan elhallgatott, és teletömte a száját.

- Most nem vagyok éhes. Olyan jó, hogy itt vagy, már hiányzott egy lány innen. Istenem, ezekkel semmit nem lehet megbeszélni! Rengeteg dolgot kell elmesélnem! – hát ehhez értett, hogyan terelje el a szót valamiről.

   Nem baj, engem nem lehet csak úgy eltéríteni, túl régóta ismerem már. Ki lesz még faggatva, és ezt ő is tudja. Azonban e helyett most jelentőségteljes pillantást vetettem C.A.P-re

- Azt elhiszem. – erre a kijelentésemre négyen kezdtek el fulladozni - akik elmondták nekem a történteket, és maga az érintett. Lea kétségbeesetten veregette mindegyikőjük hátát felváltva.

   Miután mindenki egy kis lélegzethez jutott, szépen elslattyogtunk a dolgunkra. Leának el kellett mennie egy időre, így Niel gondjaira bízott, aki készséggel vállalta a feladatot, végül mégis az x-box konzolja előtt kötött ki Rickyvel élet-halál harcot vívva. A leader is elszivárgott, ami már gyanút keltett bennem, de végül nem foglalkoztam azzal sem. Engem nem  érdekelvén sem a videojáték, sem a horrorfilm amit a többiek néztek  - hozzáteszem balta arccal – ezért felsétáltam a szobámba, ahol nekiláttam kipakolni. Míg pakolásztam és a földön hajtogattam a ruhákat, hallottam, hogy halkan nyílik az ajtó.

- Ez lenne a nagy fogadtatás? Még nem is tudtunk beszélni, te meg azonnal lelépsz? Szép kis testvér vagy… a titkolózást már nem is említem.

- Hát Noona titkait nem tudom elmondani, de üdvözölni még tudlak… - Niel hangjára megpördültem, és fel is ugrottam ültemből.

- Daniel, mit keresel te itt?

- Még nem tudtalak üdvözölni sem. – válaszolta komolyan, de szemeiben huncutság csillant.

- De hát üdvözöltél. Te jöttél ki elém a reptérre. Vagy nem? – erre már nem is válaszolt, csak odalépett hozzám és megcsókolt.

   Először finoman cirógatta ajkaim, majd elmélyítette egy kicsit a csókot. Én nyaka köré fontam karjaim, míg az övé a derekam köré fonódtak. Mikor már nem kaptunk levegőt, kissé elhúzódtunk egymástól, de Niel továbbra sem engedett el, csak ennyit suttogott:

- Szia.

- Azt hiszem, megbocsájtom… - kuncogtam halkan.

- Jó, hogy végre itt vagy. – ölelt meg szorosan – hiányoztál.

- Hah… nekem úgy tűnt, hogy a játékkonzol hiányzott inkább.

- Kárpótollak jó? – olyan gyerekes örömmel nézett rám, hogy nem tudtam komolyan haragudni rá. Nem ismerek magamra, hova lettél jó öreg, sértődős Liz?

- És mivel gondoltad? Sokba fog ám neked kerülni.

- A múltkor a városban sétáltunk a fiúkkal, és megláttam egy kis boltot. Nagyon tetszene neked. Tele van ilyen régi, fura szagú dolgokkal, amiket úgy szeretsz… volt pár festéshez való kellék is. Mit szólsz?

- Komolyan? – már képzeletben a régiségboltot jártam be - Akkor majd szólok Leának, hogy menjünk el… - már vettem is a telefonom, mikor Niel megállított.

- Vele akarsz menni? – olyan fájdalmas kiskutyaarccal nézett rám, hogy kedvem lett volna örökbe fogadni.

- Hát ki mással? Elfoglaltak vagytok vagy nem?

- De én úgy terveztem, hogy együtt megyünk… - tekintetét a padlón köröző lábára biggyesztette, már csak a hát a mögé kellett volna, hogy tegye a kezét, és pont úgy nézett volna ki, mint egy anime főhőse. – Csak mi ketten… - ezt már csak motyogva tette hozzá, de így is meghallottam, aminek az volt a vonzata, hogy a nyakába ugrottam és mindketten a párnák közé borultunk.

- Liz mit művelsz?

- Semmit. Örülök. – úgy vigyorogtam, hogy ha nem lettek volna füleim, a szám tutira körbeért volna a fejemen. Így azonban csak addig mehettek.

- Akkor eljössz velem?

- Ez most hülye kérdés volt, annyira, hogy nem is válaszolok… - mondtam elkomolyodva – mikor megyünk? – ugrottam fel hirtelen az ágyról, ahol addig fetrengtünk. Bár utólag inkább visszafeküdtem volna, de az furcsán vette volna ki magát. Jobb híján visszatértem abbahagyott tevékenységemhez.

- Hát… - gondolkodott el szintén ülő helyzetbe tornázva magát – szerintem a hétvégén el tudok szabadulni. Addig tudsz még várni? – nézett rám aggódva, de én csak mosolyogva bólintottam.

- Rendben. Nem is baj, rád fér majd egy kis lazítás, de a lazításról jut eszembe… Mi volt az kis affér Lea és Chunji között az asztalnál?

- Á, hogy az… izé… - tekintetével a plafont kezdte méregetni, ezzel ismét feljegyezhettem magamnak: igazam van.

- Ahn Daniel. Bökd ki.

- Whoa… - szemeit rám meresztette – mondták már, hogy ijesztő tudsz lenni? Pláne, mikor ezzel az arccal a nevemet mondod. A hideg is kiráz komolyan. – tekintetét fel-le járatta rajtam, a mutatóujjával együtt, mire felpattantam és az oldalába böktem az enyémmel.

- Ne kelljen még egyszer megkérdeznem.

- Jól van, jól van. Igazából semmi különös, de Lea mostanában nem igazán eszik. Legalábbis én már nem is tudom mikor láttam őt enni. Úgy értem… igazán...

- Akkor nem csak nekem tűnt úgy, mintha fogyott volna igaz?

- Nem, tényleg eléggé sovány mostanában. Mi mindig próbáljuk rávenni, de… tudod milyen. Chanhee csak segíteni akart. Liz…

- Hm?

- Ez a miatt a férfi miatt van igaz?

- Gondolom… mivel nekem sem mond el túl sok mindent. Újabban elég sokat titkolózik, bár nem tudom ennek mi értelme. – gondolkodtam hangosan, már nem is annyira Nielnek, inkább magamnak beszéltem.

- Liz, én aggódom. Vagyis… nem tudom. Furcsa, mert Lea nem az a fajta nő, aki ilyeneken kesereg.

- Hát ez az – néztem rá – de talán tényleg szerelmes. Olyankor megváltoznak a dolgok.

- Ajaj.

- Mi az?

- Semmi, csak… eszembe jutott valami.

- Kezdjem előröl? Ahn…

- Jó! Jó! – tartotta fel kezeit, mint aki megadja magát -  Igazából, kicsit sajnálom Hyungot. Azt hiszem, kedveli Noonát. De ha ő mást szeret… - csodálkozva néztem rá, nem gondoltam volna, hogy ilyenek is feltűnnek neki. De erre nem tudtam értelmes választ adni. Személy szerint én is jobban díjaztam volna, ha Lea C.A.P mellett döntött volna.

- Azt hiszem, beszélek vele. – ekkor hallottuk mind a ketten, hogy csapódik a bejárati ajtó.

  Akarom mondani bevágódott. Döndült. Szóval nem finoman zárták be. Niellel összenéztünk, majd egyszerre ugrottunk fel és rohantunk ki a szobából. Lea jött szembe velünk a lépcsőn, de arca semmi jót nem ígért. Elsőként Daniel próbálkozott.

- Öhm… Noona, lenne esetleg… - de nővérem durván a szavába vágott.

- Ne most Daniel, nem vagyok olyan hangulatban. – az általam olyan jól ismert „nevelő” tekintetét vette elő munkájának köszönhető hatalmas repertoárjából, így Daniel a korlátnak simulva suttogta:

- Whoa… hátborzongató a hasonlóság Lizzel…

Én azonban nem hagytam annyiban, a befele csörtető Lea után mentem. Az évek során szert tettem arra a tehetségre, hogy rólam már lepattannak az ilyesfajta reakciói.

- Lea, várj meg.

- Liz, kérlek, ne most. – de már bent is voltam, és magunkra zártuk az ajtót.

- Mi az, hogy ne most? Akkor mikor? Egyébként nem is beszélgettünk, mióta megjöttem. – karba tettem a kezem, és úgy álltam vele szemben.

- Mégis miről akarsz beszélni? Mi az, ami nem várhat még egy kicsit?! – önkéntelenül is magyarra váltottam, nem akartam, hogy a többiek esetleg meghallják - vagyis megértsék a párbeszédünket.

- Mondjuk Kai. És hogy nem eszel és le vagy fogyva. Ez mondjuk, felteszem összekapcsolható az előbbivel. És C.A.P. Mi folyik köztetek?

- Először is, Kai-al nincsen semmi, de azt hiszem ezt már meg beszéltünk. Másodszor, C.A.P-el szintúgy nincs semmi.

- Aha. Azt hallottam. És az a majdnem csók a kocsi mellett? Mellesleg nem vagyok vak, látlak benneteket. Olyanok vagytok, mint két kiéhezett mókus, akik kerülgetik egymást.

- Az isten szerelmére, már nem lehet egy csepp magánélete sem az embernek? – már szinte kiabált, és egyre kíváncsibb lettem, hogy mitől lett ennyire ideges. Elfordult, és nekem háttal beszélt, miközben elkezdte levenni a kabátját. – Mellesleg nem tudom, miről beszélsz. Nem történt semmi sem.

- Nem hát. Tudod, nem játszod jól a hülyét és nem is áll jól, hogy őszinte legyek. – Lea egy percre megdermedt, és rossz érzés kerülgetett azzal a bizonyos vihar előtti csenddel kapcsolatban, majd megpördült, és hangosan kiáltott:

- Liz, hagyd már! Ne játszd a közvetítő szerepét, mert neked sem áll jól! És egyébként meg semmi közöd hozzá! – dühösen visszarántotta a kabátját és szinte feltépve az ajtót kiviharzott – volna, ha nem a döbbent Teen Top tagokkal találta volna szembe magát.

  Én csak álltam, és néztem őket, azt hittem velük is kiabálni fog, de csak némán nézte őket, C.A.P-et hosszasabban szemügyre vette, aki feltűnően kerülte a tekintetét, majd elment mellettük. A fiúk összenéztek, majd rám. Gondolom egy szót sem értettek ez egészből. Niel lépett oda hozzám.

- Mi folyik itt? – kérdezte komolyan.

- Őszintén? – végignéztem mindenkin – Én sem tudom. 

#27

Lea POV

   Ahogyan teltek a napok, elég jó stratégiát fejlesztettem ki, hogy ne kelljen C.A.P szeme elé kerülnöm, sőt még a környékére sem mentem a többieknek sem. Kai nem keresett, ami igazából már nem is volt szokatlan. Egyre kevesebbszer néztem rá a telefonom kijelzőjére és egyre kevesebbszer kellett szomorúan tudomásul vennem, hogy nincs egyetlen hívásom vagy üzenetem sem tőle. Bár ha jobban belegondolok én akartam, hogy elmenjen. Neki is ilyenkor kell pontosan azt csinálnia, amit mondok.

   A túlbuzgó Teen Top tagoktól annál inkább érkeztek a féltő hívások és sms-ek. Addig-addig ignoráltam őket – több-kevesebb sikerrel – hogy egy szabadnapomon minden bejelentés nélkül toppantak szerény hajlékomba. Ami, jelenlétüket figyelembe véve talán már nem is volt olyan szerény – sok rajongó ölni tudott volna ezért.

- Öltözz, megyünk. – rángatott fel L.Joe a kényelmes körfotelemből, amibe teljesen belesüppedtem.

- Hogy mi? Nektek elment az eszetek, ha azt hiszitek, hogy levetkőzök előttetek. – válaszoltam felháborodva – Nem leszek pedonoona, felejtsétek el. – húztam fel az orrom, mire szemforgatva néztek össze.

- Neked ment el az eszed. Hyung azt mondta, hogy ÖLTÖZZ, nem azt, hogy VETKŐZZ. – hajolt az arcomba Changjo, mire Niel megpördített a tengelyem körül és a gardróbom felé tolt. Mivel mindenbe kapaszkodtam, nem, és nem tudtak odáig elvonszolni, aminek az lett a vége, hogy Chunji ügyeletes stylistnak nevezte ki magát és ő maga ment be válogatni a ruháim között.

- Ezeket vedd fel.

- Mi? Chanhee, hol hagytad a szemeidet?! Én ezt ezzel nem veszem fel. – lóbáltam a szeme előtt a ruhadarabokat, de nem sikerült meghatnom. A kis dzsigoló betolt a fürdőbe és rám csapta az ajtót. Hallottam, amint hátak vetődnek neki kívülről, gondolom, hogy megakadályozzák szökésem.

- Hah! Jó itt nekem bent is!

- Ha nem vagy kint két percen belül, én megyek be és öltöztetlek fel. – szűrődött be a leader nyugodt hangja. Fenyegetésére villámgyorsan kezdtem el lekapkodni a ruháimat, amik a földön landoltak, majd pedig felöltöttem az újakat. Mikor a fiúk elkezdtek visszaszámolni fél perctől, még egy halovány sminkre is futotta az időmből.

- 3… 2… 1… indulok!

- Kész vagyok! Kész vagyok!  - húztam be a nyakam, amikor kivágódott az ajtó a nagy lendülettel érkező rapper kezében, aki megtorpant a küszöbön.

- Noona, így sokkal jobban nézel ki! – jött oda Ricky és a karomba csimpaszkodva vonszolt a bejárat felé. A cipőimet már az ajtón kívül kellett felhúznom – De fiúk! Hova is megyünk pontosan? – lihegtem, míg futólépésben haladtunk egy fekete kisbusz felé.

- Tessék, ezeket vedd fel. – nyomott a kezembe egy sötét napszemüveget, és egy sapkát C.A.P. – A sapka az enyém, szóval nagyon vigyázz rá. – tette hozzá.

- Széfben fogom tartani… - forgattam meg a szemem – de hova megyünk?

- De Noona, ha széfben tartod, hogyan veszed majd fel?

- Ha kell, meg is eszem, csak áruljátok már el, hogy HOVA MEGYÜNK?! – eresztettem el egy lesújtó pillantást a kérdező Ricky felé. Észre sem vettem és a hangom egy oktávval feljebb kúszott. Válaszul L.Joe karolt belém.

- Cirkuszba megyünk, hogy feldobjuk a kedved. – szemeit egyenesen az enyémekbe fúrta. Meg kell hagyni, kiválóan értett hozzá, hogy az emberbe forrassza a szót.

- Mi… Mi… cirkuszba? Már miért mennénk cirkuszba? Vagyis… más szemszögből feltéve a kérdést. Miért kellene engem felvidítani? – már a kocsiban ültünk, én hátul foglaltam helyet, két oldalamon Niellel és Changjoval, nehogy eszembe jusson kiugrani menet közben.

- Mivel szerelmi bánatod van… - fordult hátra Ricky az első ülésről, de a fején Niel keze csattant.

-YAH! Mondtam, hogy ez titok!!!

- Hogy MIM van? – kérdeztem vissza, halál nyugodtan.

- Öhm… hát az… - Rickynek csak a szeme látszott az ülés támlája felett, ahogy próbált megbújni az esetleges kitörésem elől.

- Minsoo, ugye tudod, hogy halott vagy?

- Hyung, vigyázz, még csak nem is kiabál… - érkezett a jó tanács Chanhee felől, L.Joe pedig halkan kuncogott.

- De hiszen én egy szót sem szóltam… - emelte a vádlott fel a hangját – Esküszöm!

- Nem is, hanem Niel hyung volt… Á! Hyung!

- Hülye, ez is titok volt! Noona, én nem… izé…

- Ahn Daniel…

- Én nem akartam… de meghallották… ne…

- Kitalálom: Liz volt igaz? – csupán bólintás érkezett válaszul, de az hat darab. Sóhajtva temettem az arcom a tenyerembe – Mindjárt elsüllyedek…

- Ugyan már, hiszen egész ügyesen titkoltuk nem? – kérdezte Chanhee.

- Igen, és most ki vigasztalna meg, ha nem mi? Hm? – ugrott fel Ricky az ülésen örömében, hogy megússza a megtorlást, aminek az eredménye az lett, hogy beverte a fejét.

- Changhyun-ah, te csak hallgass… Neked járt el a szád… - a cirkuszig vitatkoztak, hogy ki is volt a hibás, én pedig igyekeztem elsüllyedni szégyenemben, de Minsoo tekintete égetett a visszapillantó tükrön keresztül.

   Mikor megérkeztünk, megfeledkeztem minden bajomról, szóval be kellett vallanom magamnak, hogy tényleg nem tudtam volna mihez kezdeni otthon a fiúk nélkül. A cirkusznak – mint általában – egy elképesztően nagy sátor adott otthont. Életemben sose jártam még cirkuszban, így tátott szájjal álltam meg minden látványosság előtt.

   Odabent a porondon forgolódó artisták és előadók egyszerűen elvarázsoltak. Hol szorongattam izgalmamban, hol pedig rángattam nevetés közben a mellettem helyet foglaló leader karját, ami így utólag belegondolva még jó, hogy nem lett kék-zöld foltos. Kifelé menet kíséretem hangosan nevetett gyermeteg lelkesedésemen.

- Úristen! Láttátok azt az artistát? Hogy tudott olyan magasan lógni, pláne még ugrándozni!? Én tutira leszédültem volna. Na és a tűzember! Ó…

- Noona, úgy csinálsz, mintha nem láttál volna még ilyet. – nézett rám sokat tudóan Changjo.

- Nem láttam.

- Aha, persze. – vágta rá Chunji is röhögve. 

- De hát mondom, hogy nem láttam! – ekkor már mindenki nevetett rajtam.

- A… azt akarod mondani, hogy nem voltál még cirkuszban? – kérdezte két vihogás között Niel.

- De hát, ha még nem voltam! – ekkor már kiabáltam.

- Jól hallom, hogy a hölgy még nem járt nálunk? – kíváncsian tekintettünk az idős, töpörödött bácsira, aki egy játékos bódé előtt ácsorgott.

- Igen, még sosem voltam ilyen helyen. – bólintottam óvatosan, a testőrségem pedig  gyorsan abbahagyta a nevetést és kíváncsian méregették az öreget, aki a kezemet szorongató C.A.P-hez fordult.

- Esetleg játszhatna egy plüssért a kedvesének, ha már ez az első alkalom, hogy cirkuszban jár. Emlékként. Mivel ilyen kedves kis hölgy, akciót adok, egy forduló áráért kettőt játszhatnak. Az összesen hat próbálkozást jelent.

- Nem is a kedv... de mindegy is, köszönjük, mi már kinőttünk az ilyenekből. – tett elhárító mozdulatot, mire belecsimpaszkodtam a kezébe.

- De nekem kell. – akkorára meresztettem a szemeimet, hogy az ügyeletes milka tehén is megirigyelte volna őket.

- Nem mondod komolyan, hogy neked egy plüssállat kell. Pláne nem itt. – nézett rám a kérlelt.

- De nekem kell. Olyan aranyosak. Azt akarom, ott. – mutattam egy pandára, ami a többi játék között üldögélt.

- Noona, majd én megszerzem neked! – már közeledett is Changjo a kabátja ujját felgyűrve.

- Jó döntés, jó döntés. – kuncogott kedvesen a bácsi, mint egy kisfiú – Nos, akkor klasszikus játék, ezt a patkót rá kell dobni arra a rúdra. Ha sikerül egyszer, a nyertes választhat egy játékot. És ahogyan ígértem, egy kör áráért kettőt adok. – lecsapott az asztalra hat darab patkót, majd félreállt.

   Hős lovagom nekikészült, majd lendített, dobott és végül nem találta el. Első sikertelen próbálkozására hatalmas sóhajtozás volt a válasz, majd pedig Chunji tolta el a pulttól, mondván, hogy ő majd… Hát nemhogy a rudat nem találta el, de majdnem a járókelők testi épsége bánta. Aztán így haladtunk sorban, mindenki megpróbálkozott, és már mindenütt patkók hevertek, de a plüssmaci csak nem akart a tulajdonomba kerülni. Az utolsó próbálkozásnál azonban C.A.P kapta ki Niel kezéből a súlyos tárgyat.

- Engedjetek, majd én megmutatom, hogyan is kell ezt csinálni. – majd pedig meglengette a karját és a patkó a rúdon landolt.

   Pár percig síri csend volt, majd Niellel egyszerre kezdtünk el visítani, a többiek pedig csak hangosan nevetve veregették hátba a rappert. Én ugrándozva ölelhettem magamhoz a nyereményem. Hazafele mindenkit elnyomott az álom, Minsoot és engem kivéve. Végre elfoglalhattam a jól megszokott helyem elöl, míg az összes álomszuszék egymásra dőlve horkolt a hátsó üléseken.

- Ch… nem is tudom hogyan képesek ennyit aludni. – fordultam vissza, miután hátrafordulva ellenőriztem a helyzetet.

- Ha ilyen szoros az időbeosztásod, akkor megtanulsz bárhol, bármikor aludni, ahol csak egy kis lehetőséged adódik. – jegyezte meg halkan C.A.P, miközben a város lüktető forgalmában magabiztosan kormányozta a kisbuszt.

- Igaz is, hajlamos vagyok megfeledkezni róla, hogy valójában idolok vagytok... – feleltem mosolyogva – már nem úgy tekintek rátok, mint nagy „sztárokra” – macskakörmöztem hanyagul a kezemmel, mire halk kuncogást kaptam válaszul.

- Akkor már nem is vagy a rajongónk? – kérdezte tettetett sértettséggel.

- De igen, abszolút rajongója vagyok Changhyunnak, Danielnek, Byunghunnak és így tovább. Sokkal nagyobb, mint a Teen Top-é valaha is voltam. Fúj… ez nagyon nyálas volt.

   Elfintorodtam mikor végiggondoltam mit is mondtam, mire C.A.P hangosan felkacagott mellettem mély hangján. A rajongásról azonban más is eszembe jutott  és kihalásztam a telefonom a zsebemből, de ahogy felvillant a kijelző, ismét csalódottan vettem tudomásul, hogy egyetlen árva üzenet sem érkezett.

- Azóta nem is keresett? – érkezett a halk kérdés a volán mögül. Megilletődötten néztem a mellettem ülő Minsoora, de azok után, hogy hallotta a múltkori veszekedésünket, igazából már nem volt mit szégyellni előtte.

- Nem, azóta nem beszéltünk egy árva szót sem. – sóhajtottam.

- Az a barom… - olyan halkan mondta, hogy biztos voltam benne, hogy nem nekem szánta, mégis meglepett hevessége.

- Hogy mi?

- Nem rád értettem… hanem…

- Nem, nem, hagyjuk. Nem számít. – legyintettem.

- Már miért ne számítana?! Hogy vagy képes még ezek után is… Egyáltalán ő hogy képes… Aish! – rácsapott a kormányra a kezével, mire a kisbusz kürtje is megszólalt egy pillanatra. Ijedten pillantottam hátra, de szerencsére csak Ricky borult át Niel válláról a Chunjiéra. A többiek meg sem rezzentek a hirtelen zajra.

- Ne haragudj… - néztem újra magam elé.

- Miért kérsz már megint bocsánatot? – mormogta maga elé, miközben leparkolt a dorm előtt.

   Kipattant és átsétált az én oldalamra, majd kinyitotta az ajtót. Kiugrottam rajta, így pont előtte értem földet. Csupán néhány centi választott el minket egymástól. Egyik kezemben a tőle kapott panda himbálózott.

- Hát ezért az egészért. Kényelmetlen helyzetbe hoztalak. Hogy titkolóztam előtted… előttetek. Mégis eljöttetek megvigasztalni mikor… mikor…

   Kissé könnybe lábadt a szemem a gondolatra, hogy egész idő alatt titkoltam előttük, ők meg a kedvemért úgy tettek, mintha nem tudnának róla. Amikor pedig megütöttem a bokám, ők voltak, akik megvigasztaltak, hacsak egy napra is. Hol vagy ilyenkor Liz?

- Megint ezt csinálod… - szólalt meg Minsoo, kizökkentve az drámázásból.

- Mit? Mit csinálok? – néztem fel rá, így találkozott a tekintetünk. Még mindig nagyon közel állt hozzám. Túl közel.

- Most szívesen betörném az orrát annak a szerencsétlennek.

- De miért…

- Ezért. – törölte le azt az egy könnycseppet, ami mégis kiszabadult a nagy pislogásom ellenére. – Most szívesen… - nem fejezte be a mondatát, csak egyre közelített felém, szemei pedig egyre gyakrabban tévedtek az ajkaimra.

   Az agyam kétségbeesetten zakatolt, hogyan kerülhetném el, hogy a helyzetem még kínosabbá váljon. Bár nem mondanám, hogy ellenemre lett volna, ha megcsókol, mégsem éreztem helyesnek.

- Ez így nem tisztességes… - szólaltam meg végül, mikor már csak pár milliméterre voltak az ajkai. Erre csak megtámaszkodott az arcom mellett a kocsin és nagy sóhajjal hajtotta le a fejét.

- Nem, ez tényleg nem az. – Mondta halkan, majd ellökte magát a kocsitól, és nagy ordítással feltépte a tolóajtót. – Ébresztő lusta banda, megérkeztünk!

- Hyung, nem lennél halkabb?! Noona, miért hagyod neki, hogy ilyen kegyetlenül ébressze fel az alvó embert? Mi van, ha szívrohamot kapok? – méltatlankodott Niel.

- Ugyan Daniel, egy kis ébresztésbe senki sem halt még bele. – válaszoltam, míg fáradtan a kisbusz oldalának vetettem a hátam. Utolsóként L.Joe szállt ki és óvatosan oldalgott mellém.

- Noona…

- Hm?

- Jól vagy?

- Persze. – mosolyogtam kissé hamisan – Mégis mi gondom lehetne?

- Akkor ma itt alszol? – kérdezte visszakanyarodva Changjo.

- Na jó, legyen. – bólintottam.

- De jó, akkor reggelire kérnék… - és elkezdődött Ricky véget nem érő listája a reggeli menüvel kapcsolatban.

   Mosolyogva követtem őket be a házba, ByungHun furcsa, mindent tudó tekintetével kísérve.

#26

Lea POV

   A szinte egész napos repülőút és a búcsúzkodás teljesen kifárasztott. Az egész család kijött a reptérre, hogy ismét búcsút vegyen tőlem, bár szerintem példának okáért az öcsém egyáltalán nem szenvedett maradandó károsodásokat a hiányomtól. Liz viszont annál inkább. És igen, szeretném azt hinni, hogy az én hiányom és nem kizárólag Nielé miatt. Most valamivel hosszasabban búcsúzkodtak, de csak diszkréten, mert mégis a szüleink álltak mellettünk.  Amint felszálltunk a gépre, utastársam totális letargiába süllyedt, pont, mint amikor Liz eljött Koreából, így az út még unalmasabb volt.

   A reptéren C.A.P várt, ugyanolyan napszemüveg volt rajta, mint rajtunk, nehogy felismerjenek minket. Bár nekem inkább szolidaritásból kellett a szemüveg, nem hiszem, hogy akárki felismert volna. A leader barátságosan meglapogatta a még mindig magába roskadt énekest és én is kaptam egy visszafogott ölelést.  Kint a kocsinál azonban meglepetés fogadott, mert nem C.A.P sportkocsija várt ránk, hanem egy félreeső pakolóban a kisbusz, ami pedig tele volt az örvendező Teen Top tagokkal.

- Noona!!!! – kiabált Ricky, és a nyakamba vetette magát, aztán szépen sorban mindenki megszorongatott.

- Hiányoztál nekünk. – mondta Changjo vigyorogva.

- Ugyan fiúk, hiszen csak négy napra menetem el. Vagy netalán üres a hűtő?

- Hááát… ami azt illeti… - húzta be a nyakát Chunji is, mire kacagva veregettem hátba őket.

- Négy nap ide vagy oda, azért mégis csak jobb, hogy hazajöttél. – szólalt meg L.Joe is a maga komolyságával, csendesen somolyogva.

- Nem folytathatnánk ezt a kocsiban? Nem szeretném, ha valaki meglátna minket. – törte meg a családias pillanatot C.A.P, végül mind betódultunk a kocsiba. Most kivételesen én ültem hátra, mivel Niel foglalta el vezetőülés melletti helyet.

- Niel hyung-nak mi baja? – hajolt közelebb hozzám Ricky.

- Á, csak akut szerelmi bánata van. Megint. Tudod, Liz nem jött velünk.

- Vagy úgy. – sokat tudó arcot vágott, amin nevetnem kellett.

   A dorm garázsába beállva elkezdtünk kikászálódni, és a csomagokat kipakolni. Nagyban ügyködtem a bőröndömmel – a fiúk már rég eltűntek a házban, éljen a lovagiasság – amikor Minsoo jelent meg mellettem és kiragadta a kezemből, majd átpakolta a saját kocsijába.

- Te meg mit művelsz? – kérdeztem a derekamat simogatva.

- Segítek, hogy ne kapj sérvet.

- Nem arra értettem. Miért tetted el?

- Haza akarsz menni nem? Bár felőlem maradhatsz is… - válaszolt teljesen közömbös hangon. Néha elgondolkodtam, hogyan vág ilyen faarcot. Bár, ha a veszekedésünk jut eszembe, akkor inkább közömbös legyen, mint ingerült.       

 - De, de busszal gondoltam.

- Ugyan már, elviszlek. Na gyere. – azzal, mint valami bűnözőt, a kezemnél fogva a kocsihoz ráncigált, majd tenyerét a fejem búbjára téve betuszkolt az anyósülésre. Meglepődtem, így méltatlankodni is elfelejtettem. A lakásom melletti utcába érve én kiugrottam a kocsiból.

- Előre megyek, behoznád a cuccaimat? – azzal száguldottam is az ajtó felé, ahol az ajtó előtt álló, ujját a csengőre nyomó Jonginnel futottam össze. Meglepetten néztem fel rá.

- Ó, szia! Hát te?

- Én? Ezt akár én is kérdezhetném. Csak nem méltóztattál hazajönni? – hangja gúnyos volt, ami szíven ütött.

- Neked meg mi bajod van? – fordítottam hátat neki, és elkezdtem kinyitni a zárat. 

- Nem is tudom. Talán csak annyi, hogy eltűntél négy napra, és még telefonon sem tudtalak elérni.

- Mintha te mindig beszámolnál róla, hogy miért nem látlak hetekig. Ugyan már, négy napról beszélünk, nem négy hónapról. – forgattam a szemem, miközben egyre idegesebben próbáltam az ajtó kódját beírni, azonban remegő ujjaim folyton melléfogtak.

- Ez nem igaz! És nem kellett volna szólnod? Egyáltalán hol voltál? És kivel?

- Hogy mi? – fordultam meg hirtelen – Nem gondolod komolyan, hogy mással…

- Nem gondolok semmit. De mégis mit kéne gondolnom?! – hangja fenyegetővé vált.

- Tudod mit? Ha ezért jöttél, akár mehetsz is. Erre nem vagyok kíváncsi. – visszafordultam a zárhoz, ami végre engedett és beléptem a lakásba, nyomomban a felbőszült Jonginnel.

- Mit jelentsen, hogy nem vagy rá kíváncsi? Mi az, hogy nem vagy RÁM kíváncsi? Eltűnsz négy napra, a jó ég tudja, hogy hova és kivel és én vagyok a szemét, amiért érdekelsz? – a végén már kiabált. Normál esetben megijedtem volna, mert soha nem kiabált még velem. De már az én agyamat is ellepte a vörös köd és az elmúlt hetek csalódottsága utat tört magának. Hangom élesen csattant.

- Érdekellek? Én ÉRDEKELLEK? Akkor is érdekellek, amikor reggelente úgy ébredek, eltűntél és a helyed is kihűlt már mellettem? Vagy akkor is érdekeltelek, amikor megígérted, hogy együtt vacsorázunk és én a terített asztalra borulva aludtam el, míg vártam rád, végül az sms-ed ébresztett fel, hogy mégsem tudsz eljönni? Vagy netalán, amikor csontig áztam a zuhogó esőben, mert voltam olyan hülye, hogy azt hittem, te vársz rám, és nem volt időm hazajönni esernyőért?! És mikor betegen nyomtam az ágyat? Felém se néztél két héten keresztül! Érdekeltelek valaha igazán? – éles hangom már bántotta az én fülemet is, de nem tudtam visszafogni magam. Kai csak állt velem szemben, először a döbbenet ült ki az arcára, majd mintha átsuhant volna rajta némi megbánás, de végül csak összeszorította a száját.

- Tudod nagyon jól, mi a munkám és mennyi időt emészt fel. Miért nem érted meg, hogy nem tudom csak úgy…

- Betartani az ígéreteidet? Hát nem, ez számomra felfoghatatlan, biztosan én vagyok ennyire gyengeelméjű. - mondtam immár visszafojtva hangerőm. Orrnyergem szorítva, nehogy megint kirohanjak, az ajtó felé intettem – Menj el.

- Lea, nem gondolhatod komolyan…

- Ennél komolyabb nem is lehetnék. – néztem rá elgyötörten – Én ebbe belefáradtam. Legalább most az egyszer tégy úgy, mintha érdekelnélek, és menj el. - most már megrökönyödve áll az ajtóban, majd közelebb lépett hozzám és megpróbálta megfogni a kezem, de csak elhúzódtam. Erre idegesen beletúrt a hajába, ami akaratlanul is azt juttatta eszembe, hogy mennyire szerettem én belesimítani, mikor megcsókolt.

   Már majdnem megadtam magam, amikor szó nélkül sarkon fordult és kilépett az ajtón, ahol azonban C.A.P-be ütközött. Egy hosszú, kínos pillanatig farkasszemet néztek, majd amikor már azt hittem, hogy egymás torkának esnek, Kai elfordult és feszült mozdulatokkal elsétált. Minsoo rám nézett, kezében a csomagom himbálózott.

- Csak tedd le, kérlek. – legyintettem a sarok felé az előszobában, majd hátat fordítva a hálószobámba mentem, ahol az ágyra dőlve, hátamat a támlának vetve, arcomat a plafon felé fordítottam.

   Tudtam, hogy a rapper mindent hallott és ez még keserűbbé tette a szám ízét. Mivel a szépen festett mennyezet nem szolgált semmilyen válasszal, lehunytam szemeimet, amitől azonban a könnyeim úgy gondolták, hogy szabad az út, egymás után gördültek le az arcomon. Egyszerre csak az ajtó halkan kinyílt, csukódott, majd az ágy besüppedt közvetlenül mellettem.        

   Először nem néztem fel, hátha elmegy, de mivel még mindig éreztem, ahogyan oldalra billenek, így tudatosult bennem, hogy nem áll szándékában otthagyni. Fáradtan nyitottam ki szemeimet, és tekintetünk azonnal találkozott. Arcáról semmit nem tudtam leolvasni, ismét végtelenül nyugodtnak és kifejezéstelennek tűnt.

- Hallottad igaz? – sóhajtottam nagyot.

- Szerintem fél Szöul hallotta…

- Bocsánat, én nem akartam… én csak… nekem csak… - nem tudtam végigmondani, mert a hangom el-elcsuklott, de nem is kellett befejeznem.

   C.A.P magához húzott, én pedig vállába fúrtam a fejem és könnyeim újra eleredtek. Arcomat mindennek tetejébe enyhe szégyenpír lepte el, bolondnak éreztem magam, hogy pont az ő vállán sírok Kai után. Mégis megnyugtatónak találtam a helyzetet. Körülöttünk a csendet csak halk szipogásom törte meg, de az is lassan abbamaradt, miközben a rapper ujjai a hajamban kalandoztak. Mikor már elmúlt a sírhatnékom, finoman eltoltam magamtól és idegesen kezdtem törölgetni a szemem.

- Ne haragudj… nem kellett volna hallanod. Sem pedig ezt látnod… - elfordítottam a fejem, hirtelen érdekes lett a szőnyeg mintázata. Ám Minsoo arca bekúszott a látóterembe.

- Miért kérsz bocsánatot? – előrehajolva ült, miközben az arcomat fürkészte.

- Én nem… Nem tudom… csak… - mi van velem? Már beszélni is elfelejtettem.

- Nem ez volt az első, hogy hallottam. – erre a kijelentésére döbbenten néztem fel, de ő továbbra is csak kifürkészhetetlen arccal folytatta – Szerinted süket és vak vagyok?

- Nem. De azt hittem ennél jobban tudom titkolni… - suttogtam ismét zavarban. Miért tud mindig zavarba hozni?

- Kíváncsi vagy a véleményemre? – nem mondtam vagy tettem semmit, amit beleegyezésnek tekintett – Te ettől sokkal jobbat érdemelsz. – Fekete szemei az enyémbe fúródtak, miközben kimondta ezeket a szavakat, hangja pedig magabiztosságot sugallt.

- Mint például? – észre sem vettem, csak lassan közelíteni kezdtem felé miközben tekintetem egyre többször tévedt ajkaira. Nem húzódott el, de nem is közeledett felém, majd amikor már csak pár centire voltam, finoman megérintette az arcomat és letörölte a könnyek maradékát. Kissé megcsóválta fejét, majd egy félmosoly jelent meg a szája sarkában.

   Aztán fogta magát, felállt és kisétált az ajtón. Én úgy ültem ott, ugyanabban a helyzetben, mint akit odafagyasztottak. Mit is próbáltam az előbb tenni?! Kínomban magamhoz ragadtam egy párnát és a földhöz vágtam, majd a következőt megöleltem és arcomat belefúrva dőltem el az ágyon. Legszívesebben visszaültem volna egy hazafelé tartó repülőre, ami távol tartott volna ettől a hormonháborútól, ami körülöttem és nem kevésbé bennem tombolt.