#46

Liz POV

   Az elmúlt hetekben azt hiszem egy életre elment a kedvem az álláskereséstől. Még Lea lelkesedése is egyre lejjebb apadt egyenes arányban a rászánt idő mennyiségével. Végül mégis egy Szöuli rádió meghallgatásán kötöttünk ki, ami talán az utolsó reményem volt. Együtt ültünk a váróban, ahol leültettek minket és hallgathattam nővérem nyafogását.

- Miért is kellett nekem elkísérnem? Miért nem jött Niel?

- Ha nem tűnt volna fel, nem vagyunk valami jóban mostanság... - forgattam meg a szemeim.

- Akkor szólhattál volna Byunghunnak is. Fogadok, hogy egy szavadba került volna és most én élvezhetném a szabadnapom.

- Őt meg Niel miatt nem hívhattam... Jézusom ne tégy úgy, mintha semmit sem tudnál!

- Ha már itt tartunk, igazán eldönthetnéd, hogy mit szeretnél. Nem fognak örökké várni. Legrosszabb esetben pedig mindhárman elhidegültök egymástól. Ezt akarod?

- Ne fesd le túl drámaian. Ha meg ilyen okos vagy, inkább adj használható tanácsot... - duzzogva fontam össze karjaim magam előtt.

- Nem várhatod, hogy én mondjam meg, mit csinálj. Nem választhatok helyetted. Támogatlak, de a döntés a te sarad.

- Kössz. Igazán sokat segítettél.

- Szívesen, bármikor. - szívesen letöröltem volna a mosolyát, de nem tartottam jó ötletnek a rádióállomás kellős közepén.

- Ilyenkor nagyon utállak. - jegyeztem meg.

- Jó, akkor nézd innen: a saját dolgommal sem boldogulok, akkor meg miért vársz tőlem segítséget?

- Nahát, a minden-tudó nővérem nem tudja a megoldást valamire! - színlelt csodálkozással néztem rá, mire ő forgatta meg a szemeit.

- Hát ha ettől jobban érzed magad én sem... - mondandóját nem tudta befejezni mert, egy meglehetősen mély hang úszott felénk.

- Lea! - mindketten a hang irányába fordultunk. Meglepetésemre Jongin és Chanyeol sétáltak velünk szemben.

   Én nagy szemeket meresztve bámultam a közeledőkre, akik egymás mellett kissé gigantikusnak tűntek a kis székem magasságából, főleg Chanyeol. A manófülű szívélyesen lapogatta meg Leát, mint ahogyan a régi jó ismerősök szokták.

- Chanyeol! Örülök, hogy látlak. Mit kerestek itt?

- Interjúra jöttünk, valahol itt keringenek az épületben a többiek is. De te...?

- Áh, én csak a húgomat kísértem el. Igaz is, ti még nem találkoztatok. Ő itt a húgom, Liz. Liz... gondolom nem kell bemutatnom Chanyeolt. - fordult felém nővérem úgy, mintha csak most tudatosult volna benne, hogy én is jelen vagyok. Szúrósan néztem rá, a másik kettőről tudomást sem véve egészen addig, amíg meg nem hallottam Jongin suttogó hangját.

- Ne vedd zokon ha mogorva, tudod, meséltem róla. De nem olyan ijesztő, mint amilyennek elsőre látszik. - szemöldököm az egekbe szaladt ennek hallatán, Lea pedig idegesen bökte oldalba az idolt. Chanyeol azonban úgy mosolygott rám, mintha mindez meg sem történt volna, majd finoman meghajolt. - Park Chanyeol vagyok. Nagyon örülök. - még kezet is nyújtott. Én pedig mindenki legnagyobb meglepetésére széles mosolyra húztam a szám, csak azért is kedves akartam vele lenni.

- Ahogy Lea az előbb mondta, én Liz vagyok. Nagyon örülök. - mondtam miközben elfogadtam a felém nyújtott kezet és én is meghajoltam. Lea és Jongin megrökönyödve álltak mellettünk, a manófülű pedig huncutul rám kacsintott.

- Öhm... Jongin... beszélhetnék veled egy kicsit négyszemközt? - mondta a nővérem és látszott rajta, hogy a mosolya nem teljesen őszinte. Majd elráncigálta magával a megilletődött idolt, de még láttam ahogyan vállon üti kissé és idegesen gesztikulál.

 - Szegény Jongin... mit fog ezért kapni. Mintha nem lenne már így is elég a számláján amiért Lea orrolhat rá. - nevetett mintegy mellékesen az időközben mellettem helyet foglaló Chanyeol. Csodálkozva emeltem rá a szemeim:

- Te is tudod?

- Igen. Amióta Jongin kihagyja a próbák nagy részét nagyjából az egész banda tudja, hogy mi folyik köztük, csak épp meghagyjuk őt abban a hitben hogy titokban tudja tartani. Nem akarunk beleszólni. Kyungsoo épp eleget segít neki. - hanyagul rántotta meg a vállát, mint akit tényleg nem érdekel a dolog, de elgondolkodó arca másról árulkodott.

- De téged mégis aggaszt igaz? - nem tudom honnan vettem a bátorságot a kérdéshez, de valahogy Chanyeol el tudta velem feledtetni a gátlásaimat és úgy éreztem mintha már régen ismernénk egymást.

 - Whoa... pszichológus vagy? Egyébként ha őszinte akarok lenni, igen, aggaszt. Nem csak a banda miatt, bár a menedzserünk őrjöng néha, de aggódom Jonginért. Remélem a nővéred hamarosan meglágyul. De elég volt kettejükből. Te miért vagy itt? - olyan hirtelen változott meg a hangulata, ahogyan felém fordult az ezer wattos mosolyával, hogy egy pillanatra el is felejtettem miért jöttem.

- Hogy én? Izé... én a meghallgatásra jöttem. Munkát keresek.

- Itt? Szóval akkor mégsem vagy pszichológus. - vigyorgott, ami engem is nevetésre késztetett.

- Nem. Nem vagyok. Gyakornoknak jelentkeztem ide, aztán majd meglátom hogyan alakul. Ha felvesznek egyáltalán.

- Biztosan fel fognak, ne izgulj. Csak beszédesnek kell lenni.

- Akkor azt hiszem mehetek is haza.

- Ugyan miért?

- Nem vagyok valami kommunikatív idegenek előtt. Nem erősségem a beszéd.

- Ez nem igaz. Mi is nagyon jól elbeszélgetünk.

- A-az más. Azért hoztam magammal Leát, hogy legyen egy kis támogatás. De úgy tűnik fontosabb dolga van jelenleg. - meredtem abba az irányba amerre Lea és Kai eltűntek a szemem elől.

- Itt vagyok én. - mondta erre Chanyeol teljes nyugalommal és az elmaradhatatlan harminckét-fogas mosolyával.

- Azt nem lehet... neked műsorod lesz nem?

- Az később lesz. A többiek még szétszéledve, Jongin is eltűnt, szóval ráérek. - vonta meg a vállát. Ekkor odajött az asszisztens és szólt, hogy bemehetek.

- Hát... akkor kívánj szerencsét. - sóhajtottam felállva, de meglepetésemre az idol is felállt.

- Nincs szükség rá. Bekísérlek.

- De hát...

- Jól ismerek itt mindenkit, nem lesz baj. Gyere csak. - mondta, majd kezét a vállamra téve finoman irányított maga mellett, hogy kövessem.

   Odabent a kezdeti zavaromat hamar oldotta Chanyeol jelenléte, amiért igazán hálás voltam. Eleinte kellemesen elbeszélgetett a férfival, aki szintén barátságosnak bizonyult. Majd engem is bevont a társalgásba és észre se vettem, hogy a végén szinte már csak engem kérdeztek én pedig könnyedén válaszoltam. Végül egy állással a zsebemben és Chanyeollal az oldalamon távoztam. Odakint Lea már várt Kaial és a nyakamba ugrott amikor elmondtam, hogy enyém a gyakornoki munka. Elindultunk kifelé, ahol elbúcsúztunk a fiúktól, de még Chanyeol a kezembe nyomott egy cetlit mielőtt otthagytuk volna őket.

- Ez a telefonszámom. Hívj bármikor, ha szükséged van rám. - mondta.

- Hyung! Gyere már, megjöttek a többiek! - nógatta Jongin, így még kaptam egy intést és ha lehetséges, egy még nagyobb mosolyt és elindultunk.

   Hazaérve mosolyogva pötyögtem a papírlapról a számokat a telefonba. Fel voltam dobva annak ellenére, hogy Niel változatlanul nem keres, ellentétben L.Joeval akivel viszont én nem akartam túlzásba vinni a barátkozást. Rosszul esett hogy a meghallgatásra Leát kellett elhívnom, már csak azért is mert ez az egy szabadnapja lett volna.

   A rádióban két nap múlva kezdhettem. Először az egész egy nagy káosznak tűnt számomra. Csak apróságokat kellett megtennem, az egyik nagyon kedves műsorvezető mellé osztottak be asszisztensek. Yura végtelenül segítőkész volt és beszédes, épp annyira, hogy megkönnyítse a kommunikációt az én hiányosságaim mellett. Én pedig csendesen figyeltem, vizet hordtam és felügyeltem Yura időbeosztását.

   Egyik nap este éppen kifele tartottam a stúdióból, amikor egy ismerős alak mellett mentem el. Megálltam, majd gyanakvóan visszafordultam. L.Joe a kapucnija alól somolygott rám én pedig lefagyva álltam, amíg el nem indult felém, kézen fogott és kisétált az épületből.

- Hazakísérlek.

- Nem emlékszem, hogy hívtalak volna... Egyébként szia.

- Engem nem kell kérni. De az előbb azt hittem már meg sem ismersz így, hogy minden nap hírességekkel dolgozol.

- Nem én dolgozom velük. Csak a vizet hordom.

- Az ugyanaz. - megálltam és a szemeibe néztem.

- Miért jöttél Byunghun?

   A pályán történtek óta nem beszéltünk, most pedig olyan volt, mintha mi sem történt volna. Úgy éreztem magam mintha a könyvben véletlenül kettőt lapoztam volna és most a szereplők már túl lennének a problémán. Csakhogy én nem voltam túl rajta, pedig ha tehetném a könyv végére lapoznék.

- Mostanában nem jársz hozzánk és Lea mondta, hogy itt dolgozol...

- Persze, hogy Lea mondta. - forgattam meg a szemeim. A nővérem néha túl buzgó.

- Nem helyes, hogy itt vagy. Inkább menj haza.

- Miért? Niel miatt? Ha annyira aggódna miatta, hogy kivel találkozol, akkor ő lenne itt és nem én. Te látod őt valahol?

Már kezdtem volna megrázni tagadólag a fejem, de egy hang a hátam mögött megakadályozott.

- Biztos vagy benne Hyung? - Niel kezeit zsebre vágva, lazán sétált utánunk, majd mikor beért minket megállt mellettem és birtoklón a vállamra tette a kezét. - Ezek szerint mégiscsak érdekel.

   A két fiú farkasszemet nézve állt egymással én pedig a döbbenettől mozdulni sem tudtam. Niel látszólag magabiztosan méregette az idősebbet, akinek csak a megfeszülő állkapcsa árulkodott az érzelmeiről. A körülöttünk szikrázó indulatokból el lehetett volna látni árammal egy háztartást, így a rapper megelégelte a dolgokat és rám nézve elköszönt.

- Azt hiszem jobb, ha megyek. Majd máskor hazakísérlek. - már csak a hátának bólinthattam, majd néztem ahogyan távolodó alakja egyre kisebb.

   Mikor már egyáltalán nem láttam, szúrósan a mellettem levő énekesre néztem majd leráztam magamról a kezét és elindultam. Régen találkoztam Niellel és zavaromon nem segített a Byunghunnal való kellemetlen találkozás sem. Azonban ezen hamar felülkerekedett a sértettség érzése, ahogyan eszembe jutott, hogy mennyi ideig nem keresett.

- Liz! Kérlek várj meg! - válasz nélkül haladtam előre, küzdve a bennem dúló ellentétes érzésekkel.

- Liz... legalább had kísérjelek haza.

- Miért akar hirtelen mindenki hazakísérni? - motyogtam az orrom alatt, de Niel meghallotta.

- Liz, beszélnünk kell. Meg kell beszélnünk a dolgokat. Kérlek. - olyan szépen mondta az utolsó szót, hogy megálltam, de továbbra sem néztem rá. Inkább cipőm orrával kavicsokat rugdostam a betonon.

- Liz... én sajnálom oké? Hülyeségeket beszéltem. Nem kérhetem, hogy a kedvemért ne állj szóba L.Joe hyungal. Csak... tudod... nem akarok féltékeny lenni. Kérlek ne haragudj, hogy... hogy nem kerestelek. Nem tudtam hogyan...- most már ő is a földet pásztázta, így vettem a bátorságot, hogy rápillantsak.

    Egy darabig így álltunk, aztán megkereste szemeivel a tekintetem, de én nem tudtam semmit sem mondani, csupán megráztam a fejem. Nem tudtam hogyan lépjek túl a zavaromon, de képtelen voltam egyik pillanatról a másikra rámosolyogni és elfelejteni ami történt. Niel ezt viszont úgy értelmezte, hogy nem haragszom, ezért lassan a kezem után nyúlt és összekulcsolta ujjainkat.

- Hazakísérlek. - mondta majd szép lassan maga után húzott.

   Hazáig nem engedte el a kezem. Az ajtó előtt megálltunk, maga felé fordított és finom puszit adott az arcomra, majd mikor látta, hogy nem ellenkezem, kaptam egy futó csókot is a számra.

- Akkor nem haragszol? - kérdezte mosolyogva, én pedig kezdtem ismét feloldódni.

- Nem. - mondtam csak ennyit egy halvány mosollyal az ajkaim szélén. Még kaptam egy széles vigyort, azzal elindult visszafele, én pedig befele, hogy nyissam az ajtót. Örültem, hogy ismét szent a béke közöttünk és elszántan próbáltam figyelmen kívül hagyni azt az apró kérdést, ami halványan visszhangzott a fejemben: Meddig?