Lea POV
Reggel korábban ébredtem mint terveztem, de
már nem akartam visszaaludni. Kitapogattam az ásványvizes flakonomat az ágy
mellett, majd lassan lépegetve elindultam a konyha felé. A nappaliba érve
azonban pont olyan hangokat hallottam meg, mintha valaki főzne a konyhában. Ami
eredetileg nem lenne furcsa, de tudtam, hogy Liz nem tartózkodik a házban, azt
pedig gyorsan kizártam a lehetőségek közül, hogy a konyhám automatizálta volna
magát.
Gyanakodva
néztem körül valamilyen fegyver után, de a kezemben lévő flakonon
kívül semmi használhatót nem találtam. Így azt szorosabbra fogva, határozott
tempóra váltva lódultam a tetthely felé, amikor hatalmas csörömpölés és
jajgatás törte meg az addig viszonylagos csendet. A konyhaajtóba érve
meglepetésemben elengedtem rögtönzött fegyveremet, ami újabb csattanást
eredményezve ért földet, azt pedig az én hangom követte.
- Jesszusom, Jongin! - a szólított kétségbeesetten
nézett rám, míg kezét a vízcsap alá tartotta - Mégis mi a fenét művelsz a
lakásomban korán reggel?! És egyáltalán ki engedett be?! - hangom élesen vágta
át a köztünk lévő, üres teret.
- Hát... - kezdett bele a magyarázkodásba
Jongin, de ekkor a tűzhelyen hagyott serpenyő füstölni kezdett.
- Te szerencsétlen. Mégis mi történt? -
álltam oda mellé, finoman odébb tolva a vállánál, hogy én is odaférjek a
csaphoz.
- Azt hiszem megégettem a kezem...
- Hadd nézzem. - a kezéért nyúltam és a
szemem elé emeltem. Elég csúnyán megégett, a bőr elénk pirosban pompázott és
már hólyagosodni is elkezdett.
Némán
vezettem a sziszegő idolt az egyik székhez és lenyomtam rá, majd elindultam
ismét a fürdő felé, ezúttal a gyógyszeres dobozért. Kötszerrel és kenőccsel
felszerelve tértem vissza a tetthelyre, ahol váratlan vendégem újra a csap
mellett állt. Sóhajtva ragadtam meg széles vállait és visszanyomtam a székre,
jómagam pedig leültem a földre elé, hogy sérült végtagját kényelmesen
pihentethesse a térdén, míg bekötözöm.
- Au, auauauau...
- Ne jajgass már annyit.
- De fáj.
- Túl fogod élni. Nem vagy már óvodás. -
válaszoltam anélkül, hogy felpillantottam volna. Igyekeztem úgy tenni, mint aki
nagyon koncentrál a feladatra. - Elárulnád mit keresel a lakásomban hajnalok
hajnalán?
- Meg akartalak lepni.
- Hát az sikerült. - mosolyom nem volt
teljesen cinizmus mentes, de szórakoztatott a helyzet.
- Nem épp így terveztem... ne haragudj... -
felpillantottam, mivel már szép fehér kötés borította Jongin kezét.
Tekintetünk
találkozott, szemei pedig furcsán csillogtak. Nehezemre esett ellenállni neki
és fenntartani a látszatot, illetve a távolságot megtartani kettőnk között.
- Hát akkor hogyan tervezted? - talán csak
suttogtam, de nem vettem észre, mert ahogy ott térdeltem a földön, Jongin ép
keze elindult az arcom felé, de olyan lassan, mintha félne megérinteni. Én
azonban elszakítottam a tekintetem és feltápászkodtam, mielőtt még elérhetett
volna.
- Meg akartalak lepni egy finom reggelivel.
Egy kicsit... gondoskodni akartam rólad. Ehelyett neked kellett ápolnod engem.
- hangjában mosoly bujkált, én pedig szintén mosolyogva vittem a helyére a kellékeimet,
majd visszatértem Jonginhoz, aki ekkorra már megterített és őrjítő
félmosolyával várt az asztalnál.
- Azért megkóstolod? Az első adag elég jól
sikerült. - elképedve meredtem rá egy percig. Nem tudtam összeegyeztetni a
hirtelen hangulatváltozásait.
- Nincs neked enyhe személyiségzavarod? -
kérdeztem egyik szemöldököm magasra emelve, mire a csábító Kai helyébe egy
értetlen Jongin lépett.
- Már miért lenne? De ha szeretnéd, akár még
lehet is. - huncut arckifejezése ismét megjelent, én pedig mosolyogva és a
fejemet ingatva ültem le az asztalhoz.
- Akkor kapok reggelit? - kérdeztem
bátorítóan, mire egy tányér egész szép tojástekercs került elém zöldségekkel és
sajttal.
Ámulva
néztem egyik kedvenc ételemre, melyet eddig csakis a húgom készített nekem, így
azonnal tudtam, hogy kinek a keze lehet a dologban.
- Te nem eszel? - kérdeztem a felettem
álldogáló Jongint.
- Öhm... lehet?
- Jaj... ülj már le, így nem tudok enni,
hogy felettem állsz és bámulsz. - erre levágta magát mellém, én pedig középre
toltam a tányért. Egy darabig néztem, ahogyan szerencsétlenkedik a bekötött
kezével, majd megunva kikaptam a kezéből a pálcikákat és egy tekercset felvéve
tartottam a szájához, mire hátrahőkölt.
- Na nem. - jelentette ki felháborodva.
- Most meg mi bajod van?
- Arról volt szó, hogy én gondoskodom rólad,
nem pedig fordítva.
- Még magadról sem vagy képes gondoskodni. -
böktem a kezére, mire sértett pillantást kaptam, majd elgondolkodott. Már
hallani véltem a fogaskerekek csikorgását amikor Jongin arca ismét felderült. Kezemből
kivette az egyik pálcát és egyenesen beleszúrta az előttünk heverő ételbe, majd
a szám elé tartotta.
- Látod? Megy ez nekem. Most pedig nyisd ki
a szád.
- De egy sérült embert nem ér bántani. Most
pedig mond, hogy "á".
Kelletlenül
nyitottam apróra a számat és hagytam, hogy finoman belehelyezze a tojást, ami
azt illeti nagyon ízlett. Be kellett látnom, hogy komolyan gondolta amikor azt
mondta vissza akar kapni. Nem volt már erőm ellenállni neki, így szép lassan
felengedtem a társaságában. Kacagtunk mint a gyerekek és mindent
eltüntettünk a reggeliből.
Mikor
már az edények is tisztán sorakoztak a mosogatóban, két bögre teával
ücsörögtünk a kanapémon, tisztes távolságban ugyan, de barátságosan
beszélgetve.
- Szóval hogyan is jutottál be ide? Mert az
biztos, hogy én bezártam az ajtót.
- Nem mondom meg. Miből gondolod, hogy a
rejtett képességeimet megosztom veled? - sejtelmesen vigyorgott rám, mint aki
tényleg rendelkezik ilyesmivel.
- Nem gondoltam volna, hogy Lizzel ennyire jóban vagytok. Azt hittem utál téged.
- Aha, én is. Mi? - kapott észbe - Ő... nem is beszéltünk.
- Ennyit a rejtett képességeidről. -
szögeztem le az egyik szemöldököm ismét a magasba emelve.
- Jó, tényleg Liz kulcsával jöttem be. De az
én ötletem volt.
- Igazán? - hangomból sütött, hogy nem
hiszek neki.
- Igen! Liz csak... segített a kivitelezésben.
Meg Kyungsoo hyung is...
- Értem, értem. Szóval mindenki
összeesküdött ellenem.
- Én úgy fogalmaznék, hogy értünk, nem pedig
ellned. De tetszett igaz? - mikor feltette ezt a kérdést, arca már komoly volt,
úgy várta a válaszomat. Tényleg igyekezett.
- Miért teszed ezt?
- Mit?
- Miért zavarsz össze? - suttogtam.
Talán
azt reméltem így nem hallja meg amit mondok. Erre Jongin közelebb csúszott
hozzám a kanapén, lábaink összeértek, ami enyhe bizsergést váltott ki belőlem.
Kezével végig simított a karomon, ahol érintése libabőrt hagyott maga után és
az arcomhoz érve finoman maga felé fordított, hogy a szemembe nézhessen.
- Mert... hiányzol... - suttogta ő is.
A
szavak a torkomon akadtak, csak Kai csillogó szemeit láttam és ajkait, amik
közeledtek felém. Valahol egy hang sikoltozott a fejemben, hogy csókoljon már
meg, egy másik pedig azt fújta, hogy küldjem el. Egész halkan, de ez épp elég
volt ahhoz, hogy úgy érezzem, hadilábon állok nemcsak az előttem ülő idollal
hanem önmagammal is. Amíg ezen gondolkodtam, puha ajkak simultak az enyémre.
Érintésükre elhalkultak a hangok és helyüket kellemes érzés vette át.
Jongin
tenyerét a hajam alatt a tarkómra simította, majd hüvelykujja finom köröket írt
le a bőrömön. Szemeimet nem hunytam le, így láthattam partnerem lezárt pilláit
és egyetlen gondolat fúrta be magát a fejembe: ő is hiányzik nekem. Mikor
azonban megmozdultak ajkai, a vészcsengő ismét megszólalt bennem és mintha az
egész pillanat darabokra hullott volna.
Megszakítva
csókunkat felálltam és a bögréinket felkapva konyhába mentem. A két poharat a
mosogatóba helyeztem és megtámaszkodtam annak szélén. Hátulról két tenyér
simult finoman a derekamra, de tulajdonosuk nem jött közelebb, nem simult
hozzám, mintha ezzel akarta volna a tudtomra adni, hogy ott van, de nem lépi át
a határt újra kettőnk között az engedélyem nélkül.
- Ne haragudj... - mondta, mintha olvasott
volna a gondolataimban.
- Nem haragszom csak... - egy sóhaj szakadt
fel a mellkasomból mielőtt folytattam volna - ... csak nekem ez nem megy. -
megfordultam és Jonginra néztem.
Így
álltunk így darabig, hagyva hogy ez a félmondat lógjon a levegőben kettőnk
között. Néztem őt ahogyan egy karnyújtásnyira áll tőlem, finoman tartva a
derekam, mégis végtelenül messze éreztem magamtól. Rájöttem, hogy nem tudom
hogyan lépjem át a falakat amiket magunk közé emeltem, ő pedig nem tud áttörni
rajtuk.
- Ez nekem túl... zavaros. - szakadt ki
belőlem végre.
- De mi Lea? - ráncolta a szemöldökét, miközben
kezei esetlenül hullottak az oldala mellé. - Azt hittem azt szeretnéd érezni,
hogy törődöm veled. De neked ez sem elég. Sajnálom, de ettől többre nem vagyok
képes. Tudod egyáltalán, hogy mit akarsz? - nem kiabált, még csak meg sem
emelte a hangját, de az elmúlt hetek minden csalódottsága benne volt.
- Persze, hogy tudom! De ez nekem túl gyors!
Nem tudlak követni Jongin! Kiszámíthatatlan vagy. Egyik nap megbántasz és felém
se nézel, vagy ha igen, azt részegen teszed. Aztán meg elárasztasz sms-ekkel,
beállítasz azzal, hogy egész nap engem vártál, elkísérsz futni, majd elkéred a
húgom kulcsát, hogy korán reggel reggelivel ébressz. Mi van ha holnap vagy a
jövőhéten megint nem lesz kedved vagy időd velem foglalkozni? Úgy érzem csak azért akarsz visszakapni, mert sérti a büszkeséged, hogy visszautasítottalak. - kis szünetet
tartottam, hogy mind a ketten feldolgozzuk a kirohanásomat. - Végre leszoktam a
telefonom másodpercenkénti ellenőrzéséről. Nem szeretném újra kezdeni.
- Ennek semmi értelme! De idol vagyok Lea, az időmet mások
osztják be. Nem tudok minden nap melletted lenni.
- Én soha nem kértem tőled ilyet, de te fényévekre voltál attól, hogy minden nap mellettem legyél.
-
Akkor mégis mit vársz tőlem?
- Hogy ne csak akkor jussak eszedbe amikor
van egy szabad éjszakád rám, aztán reggel már azelőtt elmenj, hogy felébrednék.
- Én nem akartam...
- Én meg nem akarok többet veszekedni. Nekem
nem megy úgy, ahogy neked. Nem tudok egyik pillanatról a másikra megváltozni és
úgy tenni mintha mi sem történt volna. Talán idővel... talán idővel igen. Látom az igyekezeted Jongin és őszintén szeretnék hinni neked, de nagyon nehéz volt megszoknom, hogy nem vagy mellettem. Nem akarom feladni az önállóságom és főleg nem akarok megint csalódni. - ekkor akaratlanul is eszembe jutott Minsoo és bűnösnek éreztem magam az előbbi csók miatt.
- A dolgok nem olyan egyszerűek már amióta elmentél. Adj nekem egy kis időt kérlek és most... azt hiszem jobb lenne, ha mennél - láttam az arcán, hogy rosszul estek neki a szavaim, de őszintének kellett lennem vele. Aztán csendesen bólintott és elindult kifelé, majd az konyhaajtóban visszafordult.
- A dolgok nem olyan egyszerűek már amióta elmentél. Adj nekem egy kis időt kérlek és most... azt hiszem jobb lenne, ha mennél - láttam az arcán, hogy rosszul estek neki a szavaim, de őszintének kellett lennem vele. Aztán csendesen bólintott és elindult kifelé, majd az konyhaajtóban visszafordult.
Bólintottam
és elindultam mögötte. Csendben néztem ahogyan felöltözik, majd kilép az ajtón.
A lépcsőről hirtelen visszafordult és a fokokon visszasietve előttem állt meg.
Kezem a kezébe vette és a zsebéből belehelyezte a tenyerembe Liz kulcsát.
- Ezt majdnem elfelejtettem. - mondta, majd
a szemeimbe nézve folytatta - Addig nem adom fel amíg te magad nem adod ezt
nekem vissza. - az arcomhoz hajolt és adott egy hosszú majdnem-csókot a szám szélére.
Elszakadva
tőlem megsimogatta hüvelykujjával az arcom, elengedett egy keserédes
félmosolyt és elindult. Én pedig a lakásba visszaérve leültem a földre és csak
néztem magam elé kavargó gondolatokkal. Vívódtam magamban, az agyam minduntalan C.A.P felé húzott, viszont a szívem szúrós fájdalommal adta tudtomra szögesen ellentétes véleményét ha Jonginra gondoltam.
Merengésemből a telefonom szakított ki, a kijelzőjén Liz neve díszelgett. Különösebb lelkesedés nélkül hümmögten a vonalba.
Merengésemből a telefonom szakított ki, a kijelzőjén Liz neve díszelgett. Különösebb lelkesedés nélkül hümmögten a vonalba.
- Neked is szia. Ennyire nem kellene örülnöd
hogy felhívtalak. - Liz hangjából sütött az irónia.
- Ó, szia Liz! De jó hogy hívtál. -
affektáltam, majd visszaváltoztattam normál tónusba a hangom - Így jobb?
- Hát a színészi pályával ne próbálkozz.
- Kösz. Ha azért hívtál, hogy ezt elmondd,
akkor én megyek is.
- Ki vagy és hova rejtetted az én kedves és
szerető nővéremet?
- Kérdezd Jongint.
- Ajaj. Akkor mégsem úgy alakult a ma reggel
ahogyan tervezte.
- Fogalmazhatunk így is. Viszont nem úszod
meg ennyivel. Tudom ám, hogy a te kezed is benne van.
- Még szép, hogy benne van. De most
fontosabb dologról szeretnék veled beszélni.
- Igazán? Miről? - hangom még mindig mély
unalomról árulkodott, ami Liznek sem kerülte el a figyelmét.
- Ennyire ne érdekeljen. Egyébként... arra akartalak megkérni, hogy segíts munkát találni.
- Ennyire ne érdekeljen. Egyébként... arra akartalak megkérni, hogy segíts munkát találni.
- Hogy mit? - ez felkeltette az
érdeklődésem. Liz nem az a fajta ember volt, aki lelkesedett a munkáért és a
hirtelensége gyanút keltett bennem.
- Történt valami amiről tudnom kellene?
- Nem. Miért?
- Hát... csak eddig nem említetted hogy
dolgozni szeretnél.
- Hát most mondom.
- Okkkééé... - nyújtottam el a mondandóm,
éreztetvén hogy nem hiszek neki, de most nem fogom faggatni - akkor ha
hazajössz megbeszélünk mindent. Azt kitaláltad már, hogy mit szeretnél?
- Öhm... nem.
- Akkor gondolkodj rajta míg hazaérsz.
Itthon találkozunk.
- Lea?
- Mondd.
- Mi történt köztetek? - Liz hangja az eddigi ironikus csipkelődés után hirtelen változott át finommá, éreztem, hogy valóban érdekli mi történt a reggeli közben. Kérdésére ismét feltörtek bennem a gondolatok, amiket egy pillanatra sikerült a húgomnak elfeledtetni. De ekkor már valahogy egyszerűbbnek tűnt a megoldás.
- Őszintén szólva magam sem tudom. De... azt hiszem gyorsan haza kellene érned.
- Mire ez a nagy sietség? - kérdezett vissza érdeklődve.
- Mert ha nem beszélsz le gyorsan, azt hiszem adok Jonginnak még egy esélyt.
- Lea?
- Mondd.
- Mi történt köztetek? - Liz hangja az eddigi ironikus csipkelődés után hirtelen változott át finommá, éreztem, hogy valóban érdekli mi történt a reggeli közben. Kérdésére ismét feltörtek bennem a gondolatok, amiket egy pillanatra sikerült a húgomnak elfeledtetni. De ekkor már valahogy egyszerűbbnek tűnt a megoldás.
- Őszintén szólva magam sem tudom. De... azt hiszem gyorsan haza kellene érned.
- Mire ez a nagy sietség? - kérdezett vissza érdeklődve.
- Mert ha nem beszélsz le gyorsan, azt hiszem adok Jonginnak még egy esélyt.
Üdve!:3
VálaszTörlésMég mindig sehol az a szó, hey, hey, JongIn uwu Na, nem baj, én még mindig szurkolok neked! *^* Nagyon aranyos rész volt, már-már azt hittem minden megoldódik, de végül mégse:"D Kíváncsi vagyok Lea hogyan fog dönteni:3
Szokásosan nagyszerű rész volt, imádtam! *^*♥
Szia ^^
TörlésHát, ha elhangzott volna az a szó, akkor vége is lenne a történetnek, pedig..... nem akarok spoilerezni, de az biztos, hogy van még egy pár izgi rész előre megírva a tarsolyomban, úgyhogy még lesz olvasnivaló bőven ^^
Arra én is kiváncsi vagyok >.< még midnig nem tudom merrefelé kanyarintsam a lezáró szálakat >.< hamarosan döntenem kell *haha* :D
köszönöm hogy ismét írtál nekem, a szokásos időben jelentkezem a következő résszel ^^ ♥♥♥♥♥