#41

Lea POV

   Két éjszaka az árvaházban egyet jelentett az alvás hiányának megszokásához. Hazafelé sétálva úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. Habár a C.A.P-el töltött időt igencsak élveztem, mégis egy élő-halott energiájával rendelkeztem. Reméltem, hogy a továbbiakban nem kell majd egymás után több éjjeli műszakot is vállalnom. Az alváshiányomon az sem segített, hogy a két fiú körüli gondolataim úgy köröztek a fejem felett, akárcsak a kétségbeesett rovarok egy csöppnyi fény körül az éjszakában. Hiába próbáltam magam meggyőzni a Minsoo iránti viselkedésem helyességéről, lelkiismeretem szüntelen háborgott, kiűzve az álmot szemeimből. 

   Azonban lakásomhoz érve gondolatban már az ágyamban feküdtem, de az ajtó semmilyen erőfeszítés ellenére sem engedett és hiába kerestem a kulcsaimat, csalódottan kellett tudomásul vennem, hogy azok bizony odabent lógnak a fali tartóban.

   Nagy sóhajjal vettem az irányt a dorm felé, magamban átkozva Lizt, amiért nem bírt ki két éjszakát egyedül. A buszon kétszer is elaludtam és arra ébredtem, hogy a fejem nekivágódott az ablaküvegnek. Fájó pontomat simogatva szálltam le a megfelelő megállóban. Mire az ajtóig értem, már fontolgattam a lábtörlőn való alvást.

   Odabent szokatlan csönd fogadott, ami arról árulkodott, hogy még mindenki alszik. Már semmihez nem volt erőm, így dolgaim a földön, én pedig a kanapén elterülve kötöttem ki. Ahogyan vízszintes testhelyzetem érzékelte az agyam, azonnal kikapcsolt.

   Mikor felébredtem, határozottan nem a kanapén feküdtem. Körülnéztem és megpillantottam magam mellett Changjo-t, táblagépével a kezében. Kezdtem egyre furcsábban érezni magam.

- Á, Noona. Felébredtél?

- Nem, alvajárok. – válaszoltam szarkasztikusan – De Jonghyun. Kicsit furcsán érzem magam. Mit keresek a szobádban… az ágyadban?

- Miért? Talán nem érzed itt jól magad? – huncut mosoly jelent meg az arcán, de egy percre sem függesztette fel tevékenységét.

- Jonghyun, ez nem vicces. – még mindig fáradtnak éreztem magam, de nem akartam tovább Changjo ágyában heverészni.

- Ugyan már, nem értem miért aggódsz. Nem is vagy meztelen.

- Na még csak az kéne! Te mióta vagy ilyen szenvtelen? – kérdeztem tettetett felháborodással. De már a nevetés kerülgetett – De komolyan. Hogyan kerültem ide? Mert alvajáró biztosan nem vagyok.

- A kanapén elég kényelmetlen pózban aludtál, így gondoltam áthozlak ide. Liz még aludt, nem akartam felébreszteni.

- Ebben az esetben köszönöm. – játékosan összeborzoltam a haját, majd kislattyogtam a konyhába, ahol Niel, Liz és L.Joe tevékenykedtek.

   Kávéért könyörögtem, amit a rapper készségesen elkészített, viszont nem tudtam nem észrevenni a feszült légkört. Nem tudtam hova tenni a hangulatot, pláne nem hármójuk között. Liz persze hárított, és már feladtam volna a faggatózást, mire a két fiú egymásnak esett.  Szócsatájuk még alig érte el az agyamat, de egyértelmű volt, hogy itt aztán féltékenységi jelenet játszódik le, épp előttem.

   Kétségbeesetten kutattam az agyamban valami jó indok után, amivel L.Joe-t eltávolíthatom Niel közeléből, mielőtt még komolyan nekiesik. Végül közéjük ugorva, a legbénább kifogás jutott eszembe a világon, de hát jobb, mint a semmi és szerencsére én sem lettem ütköző felület. Niellel nem foglalkoztam, úgy gondoltam Liz majd ápolja a lelkét.

   Byunghunnal nem szóltunk egy szót sem míg a lakásomhoz nem értünk. Úgy tűnt, neki is emésztenie kell a történteket, én pedig nem nagyon tudtam mit kezdeni ezzel az oldalával. Nem láttam még dühösnek és pláne nem láttam agresszívnek a többiek irányába. Odabent helyet foglalt, míg én nemes egyszerűséggel a földre ültem mellé. Egy darabig hangtalanul fürkésztem az arcát, majd halkan feltettem a kérdésem.

- Mégis mi a fene volt ez Byunghun? – nem volt szemrehányás a hangomban, csupán kíváncsiság.

- Én nem... Mindegy, csak idegesít, hogy Niel ilyen idióta. Nem becsüli meg, amije van.

- Jól értem, hogy Lizről beszélünk? – nem válaszolt, nem is bólintott, csak kitekintett az ablakon - Byunghun, te kedveled Lizt igaz? Jobban, mint kellene… - őt fürkésztem és az utolsó mondatomra kissé megrándult az arca.

- Tudom, ez nem helyes. És hogy Liz Daniel barátnője. De… én most… inkább nem akarok erről beszélni. – láttam, részéről le van zárva a téma, nem is próbálkoztam tovább. Engem is jócskán meglepett a dolog és nem láttam a megoldást. Nem tudtam kinek adjak igazat.

- Rendben, ha nem akarod, nem kell elmondanod semmit, én viszont ezt elmondom neked, mert Liz a húgom és jót akarok neki.  – ekkor rám nézett, tekintetében pedig meglepettséget fedeztem fel –Ha te meg Daniel egymásnak estek, Liz magát fogja hibáztatni.

  Ekkor megcsörrent a telefonom és sietve olvastam el húgom üzenetét. Lágyan L.Joe-ra néztem, aki kissé elgondolkodva ült velem szemben.

- Liz éppen ide tart, gondolom ő viszont szeretne erről az egészről beszélni. Jobb lenne, ha most mennél.

- Igen. Igazad van. – bólintott miközben felállt és az ajtó felé vette az irányt. Mielőtt kilépett volna, visszafordult, és egyenesen a szemembe nézett. Most először engedte, hogy lássam rajta a szomorúságot és talán az elkeseredettséget is.

- Noona…

- Hm?

- Sajnálom. Nem gondoltam, hogy ez lesz belőle. – vállára helyeztem a kezem, kicsit megsimogatva őt, ezzel is éreztetni akartam, hogy nem hibáztatom semmiért.

- Ne emészd magad. Senki sem hibás, viszont valaki mindenképp rosszul fog járni. Remélem tudod. De ha szükséged van valamire… tudod, hol találsz.

   Nem válaszolt, csak hálásan megengedett felém egy apró, nem túl vidám félmosolyt, majd záródott is mögötte a bejárat. Nemsokkal később befutott Liz is, mondandójával pedig beigazolta a sejtéseimet. L.Joe komolyan Liz felé vette az irányt, Niel azonban az útjában van és úgy tűnik, hogy nem hagyja magát. Rosszul éreztem magam amiért Lizt Niel pártjára állítottam, de úgy éreztem a jelen helyzetben így fair.Végül nem csalódtam az énekesben, ugyanis még csak nem is kellett odarángatnom.

- Szóval akkor hagylak is kibontakozni benneteket. – mondtam és elindultam, hogy a napi futás-adagomat magamhoz vegyem. Liz kétségbeesetten követett, láttam, hogy jó indokra lesz szükségem, ha őt hátra akarom hagyni.

   Mikor azonban ajtót nyitottam, úgy éreztem a szerencse ezúttal nekem kedvez - bizonyos szempontból. Ugyanis az éppen csengetni készülő Kai-al találtam magam szembe, az agyam pedig gyorsan kapcsolt, így nem várt vendégemet használtam a tökéletes indoknak, amiért Liz hagyta, hogy szépen elhagyjam a házat.

   Szótlanul húztam magam után a döbbent idolt, egészen az első sarokig, ahol már nem láthattak meg a kutató szemek. Ekkor elengedtem „foglyom” kezét és lassan elkezdtem bemelegíteni, végül könnyed tempóban nekivágtam a szokásos körömnek a városban. Persze nem úszhattam meg ennyivel.

- Lea! Várj már! Most akkor nem együtt futunk? – kérdezte Kai mellém érve, szintén kocogva.

- Eszem ágában sincs. Csak kellett egy jó ürügy, amiért ott hagyhattam a húgom. Nyugodtan hazamehetsz.

- Kérlek, ne légy ilyen. Veled akarok lenni.

- Én meg nem akarok. Ennyire nehéz megértened? Egyébként is nem veszélyes neked csak így rohangászni a városban? Azért a napszemüveget meg egy baseballsapkát nem neveznék mesteri álcának.

- Nem azért vártam egy fél napot rád, hogy csak úgy elengedjelek. – olyan arcot vágott, amivel leginkább egy durcás, mindenre elszánt kisgyerekre hasonlított.

- Nem kértelek, hogy várj rám.

- Nem, de én mégis vártam. Mert látni akartalak.

- Hát most láthatsz, amint itt hagylak. – mondtam váll-rántva, és gyorsítottam a tempón.

   Velem együtt Kai is nekiindult, de csak azt vártam, mikor kezd el fáradni. Hiába volt jó edzésben, a tánc nem ugyanolyan, mint a futás. Sejtésem beigazolódott, mikor már lihegve egyre inkább lemaradozott mellettem.

- Na jó, szerintem… szerintem én majd itt megvárlak… Ó Jézusom. – a végét már csak magának szánta, de én meghallottam és nem tudtam kuncogásomat visszatartani. Hátrapillantva még láthattam egyre távolodó alakját, ahogyan a térdeire támaszkodva liheg. Még jópár méteren keresztül okozott gondot levegővétel közben a kacagásom.

   Sokáig futottam, egy kicsit húztam is az időt, volt amikor csak andalogva sétálgattam, nehogy megint rosszul legyek. Biztosra akartam menni, hogy Kai megunja a várakozást és hazamegy. Már lefele ment a nap, amikor elindultam hazafele. Kissé gyorsabb ütemre váltottam és figyeltem amint a fák és emberek elsuhannak mellettem.

   Mikor odaértem ahhoz a szakaszhoz, ahol otthagytam Jongint, akaratlanul is körültekintettem, de fejcsóválva vettem tudomásul, hogy tényleg nincs sehol sem. Miért is gondoltam, hogy megvár? Mikor azonban idáig értem a gondolataimban, egyszerre valaki oldalról nekem csapódott kissé, majd rendezte mellettem végtagjait és futott tovább.

- Csak nem hiányoztam? – kérdezte vigyorogva a mellettem kocogó, ránézésre teljesen friss Jongin.

- Álmodban. – fintorba rántottam az arcom, de legbelül nagyon is meglepett, sőt, imponált ahogyan megjelent mellettem. Ezek szerint mégiscsak várt rám.

- Ugyan már, láttam, hogy kerestél a szemeddel.

- Nem kerestelek, csak… csak nézelődtem.

- Aha. – hangjából sütött, hogy nem hisz nekem, de rám hagyta. Tudta, hogy akkor se mondtam volna igazat, ha fegyvert tartanak a fejemhez.

   Szótlanul futottunk egy darabig. Én nem akartam azt az érzetet kelteni benne, hogy megbocsátottam, ő pedig vagy nem akart újabb szócsatába keveredni, vagy nem kapott elég levegőt a beszédhez is a futás mellett. Az oldalamról jövő hangok egyre inkább a második elméletemet támasztották alá. Egészen addig mulattam rajta, amikor már aggasztó méreteket öltött a fulladozás. Nagyot sóhajtva álltam meg. Éppen a közeli parkban jártunk, már szürkült körülöttünk minden és az emberek is hazafele indultak.

- Hé, megvagy? – Jongin vállára tettem a kezem, miközben ő a mellettünk lévő fának támaszkodott. A szürkületre tekintettel lekapta szemüvegét és mutatóujját a levegőbe emelve intett, hogy várjak egy kicsit, míg levegőhöz jut. Idegesen tekintettem körbe, de a fa kissé távolabb esett a sétálók útvonalától, a bokrok és a szürkület pedig jótékonyan homályba vonta Kai közismert arcvonásait. Végül ahogy rám nézett, csibészes mosoly jelent meg az arcán. 

- Tehát mégiscsak aggódsz értem.

- Látom már jobban vagy. – ráncoltam össze a szemöldököm. Már fordultam volna el, amikor ujjak kulcsolódtak a csuklómra, és visszarántottak.

   A lendülettől Jongin mellkasának kellett támaszkodnom, az ő kezei pedig a derekamra siklottak. Ahogy a szemeibe néztem, egy pillanatra elgyengültem. Annyira egyszerű lenne azt mondani: felejtsük el, folytassuk ott, ahol abbahagytuk. De valami nem hagyta. Nem szólaltam meg, csak finoman eltoltam magamtól, amennyire szorító karjai engedték.

- Engedj el.

- Ugyan már, tudom, hogy örültél neki amikor megvártalak ma. – féloldalas mosolya nem tűnt el.

- Nem szeretem, amikor ilyen rámenős vagy. Most pedig engedj el.

- Muszáj rámenősnek lennem, ha azt akarom, hogy egyáltalán beszéljünk egymással.

- Hát akkor ne beszéljünk! Nincs rám szükséged Jongin.

- Még jó, hogy jobban tudod nálam. Hidd el, egyedül is el tudom dönteni mire van szükségem. – forgatta meg a szemét, majd elkomolyodott - Miért löksz el mindig magadtól? Miért vagy ilyen makacs? – hangja halk volt, de tisztán értettem minden szavát.

- Ez nem makacsság.

- Akkor mi?

- Csak kitartok amellett, amit korábban mondtam. Nem akarok többet csalódni. – nem mertem rá nézni miközben kimondtam amit érzek, azonban az államnál fogva kényszerített, hogy ráemeljem a tekintetem.

- Nem fogsz. Ígérem, hogy nem fogsz bennem csalódni, csak kérlek engedd, hogy bebizonyítsam.

- Mégis mit akarsz bebizonyítani?

- Hogy… hogy veled akarok lenni. Hiányzol… – mély levegőt vett, mintha mondani akarna valamit, már szinte hallani véltem az „sz” betűs szót, de végül megint elmaradt, amire vártam. Míg ezen gondolkodtam, hallgatásomat beleegyezésnek vette és lassan közelíteni kezdett felém. Mielőtt ajkai elérték volna az enyémet, halkan megszólaltam.

- Látod? Még mindig képtelen vagy kimondani, hogy szeretsz-e vagy sem. Akkor tőlem miért várod el, hogy megbocsássak? – Jongin beledermedt a megkezdett mozdulatba, én pedig kihasználva döbbenetét finoman lefejtettem magamról a kezeit és hátat fordítva hazafelé indultam.

   Nem jött utánam, nem is szólt utánam. Én pedig nem néztem vissza, csak könnyeimmel küszködve futottam egyre gyorsabban, míg végül őrült sprintben nem értem a bejárati ajtómig, amin beesve leroskadtam a földre, hogy pótoljam az oxigén hiányomat.