#39

Lea POV

- Mikor akartad elmondani, hogy van egy gyerekünk? – tette fel a kérdést Jongin, mire akkora szemeket meresztettem, hogy inkább hasonlítottam egy csigára, ami épp kitolja a szarvait.

- Te miről beszélsz? – kérdeztem tőle értetlenül.

- Itt állsz az árvaház előtt, egy gyerekkel a karodon, akit épp most hoztál ki a kórházból. Mégis mikor akartál nekem erről szólni? Egyáltalán… akartál?

- Te részeg vagy, ha azt hiszed, hogy ez a gyerek itt a miénk. – mikor kimondtam ezt a mondatot, alaposabban szemügyre vettem a már sötétben homályosan kirajzolódó Kait és kezdtek feltűnni túlzott gesztusai és kissé zavart tekintete. Hirtelen összeállta a kép. – TE RÉSZEG VAGY?! – kérdeztem tőle felháborodva.

- Mi, én? Nem. – jelentette ki halálosan komolyan, majd kuncogva hozzátette: - Na jó, egy kicsit. Azt hiszem, egy kis vér van az alakoholomban… vagy alkohol az… áh, nem tudom. – idétlen vihogása kezdett felidegesíteni, de nem hagyta, hogy megszólaljak, mert kötötte az ebet a karóhoz. – De ez nem lényeg. Nem engedem, hogy a fiamat beadd egy árvaházba. – csuklott egy aprót, ránézett a karomban zavartalanul szunyókáló csöppségre, majd vissza rám. – Fiú… ugye?

- Te nem vagy normális. – leráztam magamról a kezeit, amitől megtántorodott kissé, de a falnak támaszkodva megtartotta egyensúlyát – Bármilyen nehéz is, használd az agyad Jongin. Itt dolgozom. Ez a munkahelyem.

- Igaz. Úgy gondolod itt jobb lesz neki? - motyogta csöndesen, mire nálam betelt a pohár és a dühtől fojtott hangon kezdtem el beszélni.

- Jelen pillanatban te vagy az, aki nem hajlandó gondolkodni egy cseppet sem. Ha megtennéd, rájönnél, hogy egy hónapja szakítottunk. Szerinted hogyan lettem volna képes egy hónap alatt kihordani egy gyereket és még meg is szülni?!

- Mindig is tudtam, hogy különleges nő vagy. – merengő, bárgyú mosolya láttán vörös köd kezdte ellepni az elmém. Talán ha jó kedvemben lettem volna, bóknak fogom fel ezt a mondatát, de az időzítés rossz volt - Úristen, nem hiszem el, hogy itt magyarázkodom neked… – ezt inkább már csak magamnak mondtam, aztán elfordultam és benyitottam az épületbe.

   Jongin bizonytalan léptekkel követett, egészen, míg le nem tettem Juho-t, és utána át nem mentem az éjszakai hálóterembe, ahol a nevelőknek volt az alvóhelyük. Odabent én az íróasztalon rendeztem el a papírokat, amiket a kórházban sóztak rám, nem kívánatos vendégem pedig az ágyon foglalt helyet. Néha fel-felcsuklott, de nem szólt egy szót sem. Mikor végeztem a dolgommal, elé álltam.

- Menj haza Jongin. Nem tudom, hogy jutott eszedbe, hogy elgyere, pláne részegen, de menj el. Nincs itt semmi keresnivalód.

   Lassan rám nézett, majd a kezem után nyúlt. Ha akarom, elhúzódhattam volna előle, de nem volt erőm hozzá, csupán egy nagy, csalódott sóhaj szakadt fel a mellkasomból, amikor ujjaink összekulcsolódtak. Bármennyire próbáltam leküzdeni magamban az érzést, mégis ismerősen meleg tenyerének érintése már nagyon hiányzott.

- Várj... – hangja olyan halk volt, azt hittem csak képzelődöm.

- Mégis mire?

- Én csak… vissza akarlak kapni… - szemöldökét ráncolta, mint egy kisgyerek, míg kimondta ezeket a szavakat.

- Látod? Megint csak arra tudsz gondolni, hogy te mit akarsz.  – lehajtotta fejét és nem szólt egy szót sem egy darabig. Már azt hittem, hogy elaludt, de akkor enyhén megszorította a kezem és csak annyit suttogott:

- Hiányzol… Nagyon hiányzol nekem Lea…

- Nem hiszem, hogy ezt részegen kellene megtárgyalnod velem. – válaszoltam kevésbé határozottan, mint ahogy terveztem, de úgy gondoltam, mivel nem józan, ez úgyse tűnik fel neki. Szavai elevenen hasítottak belém, de nem akartam megbocsátani ilyen könnyen.

   Hirtelen ötlettől vezérelve elengedtem a kezét és odasétáltam hozzá. Elkezdtem a ruhájában a telefonja után kutakodni, hogy hívhassak valakit, aki hazaviszi. Ahogyan öltözetének zsebeit tapogattam, mély hangján kuncogni kezdett.

- Azt hittem haragszol rám. Máris vetkőztetsz?

- Hülye. Hol a telefonod?

- Minek az neked? Még képeket is kapok rólad? Hú... többször kellene berúgnom. – erre kijelentésre nem teljesen finoman arcon legyintettem.

- Hé! Ne legyél idióta, inkább mondd meg, hol van a telefonod, hogy hívhassak valakit érted. Itt nem maradhatsz.

- Régen szeretted, ha veled alszom. – ölelte át a derekam, míg fejét a hasfalamnak támasztotta. Úgy ölelt, mint egy gyerek, nekem pedig kedvem lett volna a hajába futtatni ujjaimat és visszaölelni. De nem tettem. Megláttam az egyik rejtett zsebből kikukucskáló készüléket, így az ölelő karokat lefejtettem magamról és odébb húzódtam, ahol már nem érhetett el.

- Az régen volt. - tettem hozzá, miközben a telefon névjegyzékébe keresgéltem. Mikor tárcsáztam, láttam, hogy mondatom hallatán fájdalmas kifejezés jelent meg Kai arcán, de szándékosan tudatom hátsó felére száműztem ezt az információt.

- Kyungsoo? Igen, én vagyok. Kérlek, gyere el Jonginért. Nem maradhat itt… Nincs valami jó állapotban…

- Tudom, mivel én vittem oda. Ne haragudj Lea, de nem… - némi habozás után határozottabban csengett a hangja – Nem megyek. Ezt meg kell beszélnetek. – majd bontotta a vonalat.

   Kerek szemekkel néztem pár pillanatig a kijelzőt, majd pedig kutattam a következő ember után. Szerencsétlenségemre Chanyeol és Baekhyun sem volt jobb állapotban, mint Kai, így végül Suhot próbáltam meg felhívni. A leader nem vedelt alkoholt, így hamarosan autó fényeit láttam bekanyarodni a kapu elé.

   Most már az egyre jobban dülöngélő Jongin kezét átvetettem a vállamon, úgy indultunk kifele, miközben derekát átölelve támogattam. Már majdnem nyitottam az ajtót, amikor felém fordult és magához szorított. Szorosan ölelt, én pedig csak lógattam a karjaim magam mellett, nem tudván mit kezdeni a rám törő érzésekkel.

- Ennyire utálsz? – kérdezte a fülembe suttogva – Annyira utálsz, hogy a gyerekünket képes lennél örökbe adni? – hangja elkeseredett volt és hiába tudtam, hogy csak a vérében keringő szesz miatt mond lehetetlenségeket, mégis szíven ütött. Pontosan ezért mertem a fülébe suttogni: „Nem utállak. Szeretlek.”

Tudtam, hogy nem fog rá emlékezni.

   Végül az ajtó túloldalán várakozó Suho gondjaira bíztam őt, én pedig magamba zuhanva feküdtem le aludni, hogy utána kétóránként keljek fel valamelyik gyerek sírására. Másnap reggel fáradtan nyúzottan és letörten végeztem a reggeli szokásos tevékenységem, egészen addig, míg váltótársam meg nem érkezett.
- Jó reggelt Lea!
- Jó reggelt! - köszöntem én is bágyadtan, ám érdektelenségem csupán a következő mondatáig tartott.
- Odakint egy fiatalember vár téged, megkért, hogy szóljak neked. - a jó modoromról megfeledkezve felkaptam a táskámat és kisiettem az ajtón. Bele se mertem gondolni, hogy talán ismét Kai jött vissza, habár nem hiszem, hogy sokra emlékezhet a múlt éjszakából. Azonban a lépcsőn ülve nem Jongin várt, hanem C.A.P üldögélt békésen az egyik lépcsőfokon, két gőzölgő papírpohárral a kezében.
- Minsoo? - hangomra kissé meglepetten kapta fel a fejét, de végül mosolyogva tápászkodott fel a hűvösnek tűnő kőről - Mit keresel itt?
- Ettől kedvesebb üdvözlésre számítottam. Még kávét is hoztam neked.
- Ne haragudj csak... hosszú éjszakám volt. - kissé elszégyelltem magam, és csak bámultam az előttem álló, visszafogottan mosolygó rappert. Nagyon sok gondolat cikázott át a fejemben, de szándékosan megpróbáltam az agyam legelzártabb részébe száműzni Jongin előző esti látogatását. Elvettem a kávét, ami akárhonnan is nézem, életmentő ajándék volt.
- Van kedved eljönni velem valahova? - Felpislogtam és a kávéból felszálló gőz ködében néztem Minsoo immár szokásos, megfejthetetlen arcát.
- Mégis hová akarsz menni ilyenkor, kora reggel?
- Valahová, ahol pihenhetünk egy kicsit. - kis habozás után rábólintottam az ajánlatára. Ha valami rám fért, akkor az a pihenés volt és ha akartam volna se tudtam tagadni, hogy az idol társasága ezúttal jól esett a lelkemnek.
  Hosszú, forgalmas utakon kanyarogtunk. Egy darabig próbáltam figyelemmel követni az útvonalat, de a kimerültség eluralkodott rajtam. Kellemes csend telepedett kettőnkre, egyikünknek sem volt különösebb mondandója, ezért C.A.P halk zenét indított el a rádióban. Valójában ezt szerettem benne, nem kellettek szavak hozzá, hogy tudja mire van szükségem, csupán csendben, a rá jellemző visszafogottsággal megtett mindent, hogy jól érezzem magam. A dallamra és az autó finom rázkódására elnyomott az álom.
   Kezek finom érintésére ébredtem, előttem pedig egy arc sejlett fel. Pilláimat nyitogatva próbáltam hozzászoktatni pupilláimat a fényhez, így kezdett kitisztulni a kép. C.A.P egész közelről tekintett rám, a háttérben fák és bokrok zöldelltek, finom illatokkal kísérve. Fogalmam sem volt hol vagyunk, de valahogy biztos voltam benne, hogy már nem a városon belül.
- Hol vagyunk?
- Egy kellemes helyen. Gyere, sétáljunk egyet. - lovagiasan nyújtotta felém a kezét, amit ezúttal gondolkodás nélkül elfogadtam. 
   A rapper haladt előttem, hátán fekete zsák lóbálózott, és lendületesen haladt a dombnak felfelé, velem ellentétben. Jó fizikumom ezúttal nem segített rajtam, úgy éreztem a tüdőm nem kap elég éltető levegőt és a lábaim is tiltakoztak a váratlan megerőltetés ellen. 
- Azt hittem pihenni jöttünk és nem kiképzőtáborba. - jegyeztem meg szarkasztikusan, de csak egy segítő kezet kaptam válaszul.
- Mindjárt ott vagyunk. - végül egy kis tisztásra értünk, lábunk alatt a városi látképpel. Egy pad álldogált magányosan, a rajta ülő pár pedig udvariasan átadta a helyét nekünk. Nem tudtam, hogy azért mert megzavartuk őket, vagy pusztán jóindulatból, de sajgó lábaimnak nem számított sokat az indok, hagytam hogy fáradtan roskadjak le a nemrég felszabadult helyre. Minsoo is kényelmesen elhelyezkedett, miközben táskájában lelkesen kotorászott. Tevékenységének eredményeképp kaptam egy jó meleg termoszt és egy kis kekszet.
- Ejha, még több kávé?
- Nem, ez tea. Nem szeretném ha koffeinmérgezést kapnál. 
- Vagy úgy. Pedig felfelé jövet olyan érzésem támadt, hogy ma meghalni hoztál ide.
- Ne légy túl drámai. 
- Mindenesetre köszönöm. Tényleg kellemes ez a hely. - elmerülten szemléltem a tájat és élveztem a jótékony csöndet magam körül.
- Gondoltam rád fér a kikapcsolódás.
- Igen... mondhatjuk így is. De honnan tudtad, hogy hol vagyok és mit csinálok?
- Liz nem szokott ezekből az információkból titkot csinálni.
- Vagy úgy. Szóval behálóztad a húgomat.
- Ha arról lenne szó, nem a húgod lenne a célom. - egy szó jutott eszembe: öngól. Meglepetten néztem rá, de az arca tökéletes illusztrációja lett volna a "pókerarc" kifejezésnek. Nem szoktam hozzá, hogy ilyen egyenesen kimondja a gondolatait, de nem tagadhattam, hogy tetszett amit hallottam.
- Őszintén szólva fogalmam sincs, mit kellene most mondanom Minsoo. - válaszoltam neki hasonlóképp őszintén.
- Nem kell semmit sem mondanod. A helyedben én is össze lennék zavarodva.
- Csakhogy nem érzem ezt igazságosnak. - most először mióta beszélgetünk, valamiféle kétségbeesést láttam megcsillanni tekintetében.
- Nem tudnál egyszerűen csak elfogadni? Engedd, hogy melletted legyek Lea. - gondolataim elárasztottak. Lelki szemeim előtt megjelent Jongin, miden szava és könyörgése és annak a csalódásnak a kesernyés utóíze amit már annyiszor átéltem. Ezzel szemben pedig itt ült mellettem Minsoo, aki mindig megjelent ha szükségem volt rá. Hirtelen összezavarodtam és már nem tudtam mit is érzek valójában a két fiú iránt. 
- Nem lehetek ennyire önző. - mondtam ki végül hangosan az utolsó gondolatomat.
- Ha neki szabad, neked miért nem? - mindketten tudtuk, hogy kiről beszél, ezért nem is kérdezősködtem tovább. 
- Mert én téged nem akarlak bántani úgy, ahogyan ő engem.
   Nem láthattam arcát, mert elszakítottam a tekintetem az övétől, és a tájra meredtem. Éreztem ahogyan közelebb siklik hozzám, talán vigasztalni akart. Én pedig egy pillanatra feladtam a folyamatos küzdelmem, eldöntöttem, hogy ezúttal engedek neki. Belefáradtam az elutasításokba, miközben szükségem volt a támaszára. 
   A vállára hajtottam a fejem, miközben hallottam ahogyan tüdejében rekedt a levegő, végül kezei lassan a hátamra csúsztak, biztonságot, törődést rejtve magukban. Éreztem teste melegét, kezének finom, simogató érintését és egy kicsit talán én is elhittem amit mondott. Talán mégis rendben lenne minden, ha kicsit önző lennék és azt tenném, ami nekem is jó.