#17

*Liz POV*

- Ne! Ne! NE! – mondtam egyre hangosabban, egyenesen arányosan azzal, ahogyan Niel siklott a jégen. Nem éreztem stabilnak magam a korcsolyáimon, habár előszeretettel görkorcsolyáztam, ez azért más volt. Kedves dolog volt Danieltől, hogy segíteni próbált, de azzal, hogy tolt maga előtt, valamiért nem azt érte el, hogy nőtt az önbizalmam. Mikor belátta, hogy ezzel nem megyünk sokra, szembe fordult velem, és kinyújtotta a kezét.

- Hah! Én nem húzlak. Még magamat sem tudom elindítani biztonságosan, téged meg pláne nem. – mondtam a fejemet ingatva.

- Én akarlak húzni téged, te bolond! Fogd meg a kezem! – mondta, majd ahelyett, hogy megvárt volna, megoldotta ő a helyzetet, összekulcsolta kezeinket, és elindult hátrafelé, mire szédülni kezdtem.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet… - adtam hangot bizonytalanságomnak, de Niel mintha meg se hallotta volna, úgy kacsázott hátra. Én addig-addig néztem, hogy elvesztettem az egyensúlyomat, és nemesebbik felemmel a jégre huppantam.

- Áu. – jegyeztem meg nagy nyugalommal az arcomon, de Daniel már ott is termett mellettem.

- Jól vagy? Nem akartalak ellökni.

- Nem te löktél el, egyszerűen baj van a szem, kéz és lábkoordinációmmal. Igazán nem a te hibád, hogy béna vagyok. – mondtam legyintve.

- Nem is vagy béna. Na gyere, mielőtt megfázol. – Hajolt le hozzám. Egyik kezem átvetette a vállán, úgy segített felállni.

   Le sem tagadhattam volna, hogy nagyon jól esett a közelsége. Nem voltam egy cserfes lány, aki a fiúk társaságában is megállja a helyét. Ám Niellel nem kellett megjátszanom magam, soha nem erőltette a beszélgetést, egyszerűen elég volt neki, ha meghallgattam és figyeltem rá. Elfogadott ilyen csendesnek, sőt, szerintem sokszor jól jött neki, hogy senki nem szakítja félbe. Azt vettem észre, hogy szép lassan lebontja a védőfalamat, ami a világ és közöttem állt. Nem faltörő kossal, ahogyan sokan tennék, hanem tégláról téglára.

   Annyira elgondolkodtam, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy megálltunk, és csak néz rám nagy szemekkel. Arca olyan közel volt, hogy láttam a fényeket táncolni a szemében.

- Mi… mi az? Van valami az arcomon? – kérdeztem fülig vörösödve.

- Figyelsz te rám? Két perce szólongatlak, de nem válaszoltál…

- Bocs, kicsit elkalandoztam.

- Azt látom.

   Miután már viszonylag stabilan álltam a jégen, újabb feladat adódott számomra: elkerülni a többi taggal való frontális ütközéseket. Niel próbálta hárítani a becsapódásokat, de nem mindig sikerült. Ilyenkor mindenkit a földről kellett összeszedni, az együttes vonatozást pedig már én is élvezhettem.

   Végül Niel ismét kisajátított, megfogta a kezem, és úgy siklottunk, kéz a kézben a többieket kerülgetve. Sajnáltam egy kicsit, hogy Lea kimarad a mókából, de miatta sem aggódtam túlságosan, mert amikor a padok felé pillantottam, épp összehajolt C.A.P-el, aki gondolom le akarta ápolni, nővérem meg szokás szerint nem hagyta magát.

   A másnapi program a gyerekpark volt. Sok minden eszembe jutott ahova elmehetnénk Koreában, de ez nem volt köztük. A park hatalmas területet foglalt el és volt minden, amire csak a gyerekek – és persze mi – vágyhattunk. Állatkert, játszótér, vidámpark, szikrázó szökőkutak.

   Niel, mint egy kisgyerek rángatott egyik ketrectől a másikig, egyik szökőkúttól a másikig. „Ezt meg kell nézned!” „Liz, ilyet még nem láttál!” – Nem, tényleg nem láttam még soha csimpánzt, aki épp a köteleken szaltózik, elefántot, ahogyan fürdik és hasonlókat.

- Niel, Magyarországról jöttem, nem az űrből. – jegyeztem meg néha, de mintha meg sem hallotta volna.

   Ahogy elhaladtunk egy játszótér mellett, a fiúk úgy rohamozták meg, akár egy óvodás csoport. Elég viccesen néztek ki, ahogyan a pár éves gyerekek között billegtek a rugós lovacskán, vagy épp a mérleg hintán próbálgatták, hogy melyikük tud magasabbra repülni, mikor a másik leér a földre. Én – elveim lévén – egy hintába ültem le és szúrós szemmel néztem C.A.P és nővérem után. Lea – szokását megtartva – a földbe félig beásott autógumikon ugrált, míg a buzgó leader minden egyes mozdulatánál tárt karokkal rezzent össze, hogy el tudja kapni, ha esetleg Lea repülni vágyna.

   Hirtelen egy kéz szorult a hátamnak, és nem Lea, hanem én kezdtem spontán repülésbe a hintával együtt. Niel előre szaladt, és onnan is meglökött a térdemnél fogva, így egyre magasabbra szárnyaltam. Vadul kapálóztam, hátha eltalálom az orvul támadót, de nem jártam sikerrel, ő csak kacagva állt előttem. Mikor sikerült lefékeznem, eszeveszetten kezdtem Niel után rohanni, de ő gyorsabbnak bizonyult. Szerencsémre lehet számítani a Teen Top-ra, ha bosszúról van szó, így Niel nyakig a hóba ásva végezte.

   Az utolsó állomásunk a vidámpark volt. Ez volt számomra az igazán nagy élmény, mert még soha nem jártam vidámparkban. Csillogó szemmel bámultam a hatalmas körhintákat, a hullámvasutakat, és a mindenütt villódzó neonfényeket. 

   Changjo mindenképp a szellem kastélyba akart bemenni, nővérem pedig igyekezett hárítani amennyire csak lehetett.

- Jonghyun, ne haragudj, de fiatal vagyok én még a szívrohamhoz. Nem lehetne valami kevésbé életveszélyesebbet kipróbálni?

- Noooooooona! Kéérlek! – kezdték rá a többiek is.

- Nem tudom fiúk, én sem rajongok az ötletért… - vetettem egy aggodalmas pillantást azokra, akik kifelé tartottak a kastélyból, és túl sok volt a falfehér arc és az űzött tekintet.

- Nem kell félned, én is megyek. – ragadta meg a karomat Niel, mire eszembe jutott az erdei afférunk a fácánokkal. Ekkor kezdtem csak félni igazán. Végül a többség dönt alapon megvettük a jegyeinket, és beültünk a kis kocsikba, amik körbe vittek minket a kastélyon. Én Niel mellett ültem, Changjo Chunjivel, Ricky L.Joe-val és Lea természetesen C.A.P-el közösködött.

   Ahogyan egyre beljebb haladtunk a sötétben, furcsa hangok szűrődtek ki a falak közül. Próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy elképzeltem a hangfalakat, amik el vannak rejtve… bizonyára… Még csak pár perce haladtunk, amikor közvetlenül mögöttem éles kiáltás hangzott el.

- Wááá! Valami hozzám ért! – ordított magán kívül Changjo. Na tessék, és még ő akart bejönni a legjobban.

- Öhm.. Jonghyun, az én voltam. Bocs. De olyan közel hajoltál, hogy a hajad csiklandozta az orromat. – szólalt meg Chunji is, mire mindenki felnevetett, csak hogy ezzel is oldjuk a hangulatot.

   Egyszer csak éreztem, ahogyan ujjak kulcsolódnak az én kezemre is. Mielőtt felsikítottam volna, egy halovány zöld fény alatt elhaladva láttam, hogy a végtag Nielhez tartozik, aki szabad ujjainak körmét rágta éppen. Mosoly jelent meg az arcomon, de ez csak addig tartott, míg a nyakunkba nem zuhant az első csontváz. A mellettem ülő egy nőt megszégyenítve sikoltott fel, és kapaszkodott belém kétségbeesetten. Nekem kis híján kisimult az EKG-m.

   Nem baj, kényelmesen elhelyezkedtem Niel ölelő karjai között, és együtt hősiesen végig sikítoztuk az utunkat.  A többiek sem tettek másképp. Ricky fele idő tájt ki akart szállni, és azért könyörgött L.Joe-nak, hogy fogja meg a kezét.

- Felejtsd el Changhyun. – mondta komolyan a kérlelt.

- Na, Hyung, akkor legalább a kisujjunkat kulcsoljuk össze! Így olyan, mintha egyedül ülnék! – érkezett a további könyörgés, még végül azt érte el, hogy megkapta a mellette ülő kabátjának szélét.

   Mikor már senki nem bírta idegekkel, elkezdett erősödni a kinti fény. Niellel szétrebbentünk, mintha mi sem történt volna. A hangomat próbálgattam, használható-e még, vagy végleges károsodást szenvedett a sok sikoltozásban, amikor eszembe jutott, hogy Leát nem hallottam odabent.

   Hátratekintettem, mire azt kellett látnom, hogy drága nővérem két kezével a szemeit fogja be és – nem lévén több szabad keze - a mellette ülő Minsoo pedig a füleit. A kis csaló, ez olyan, mintha csukott szemmel, lenémítva nézne meg egy horror filmet. Bár ha jobban belegondolok, Leát akkor is halálra ijesztettem, amikor otthon port törölt, én meg besétáltam a szobájába és megszólaltam. Szegény majdnem leesett a székről.

- Akkor most én választok! – jelentette ki Lea, amiért kicsit megnyugodtam, hogy akkor a következő kör valami olyasmi lesz, ami megkíméli a szívem.

   Nagyot tévedtem. Ugyanis drága nővérem az óriáskereket szemelte ki áldozatul, no meg engem, aki tériszonyos. Próbáltam nem mutatni félelmem, de bátorságom csak addig tartott, amíg elindult a menet. Egyre magasabbra kúsztunk, és szinte éreztem, ahogyan fogy a levegőm. Ijedten tekingettem ki az ablakon. Még az volt a szerencse, hogy zárt terű fülkékbe lehetett utazni, különben már meghaltam volna.

- Félsz? – kérdezte Daniel, aki már szinte élettársamul szegődött. Lehet, hogy otthon is az ajtóm előtt fog aludni? Mert, hogy beljebb nem jöhet, az biztos – Lea tutira kiakadna.

- Áh! Dehogy… Végül is csak egy kis lélekvesztőben libegünk soksoksoksoksoksok méterre a föld felett. Én félni?...

- Csak ne nézz le… - próbálkozott Niel, de mivel ez a filmekben sem jön be soha, én is az ellenkezőjét tettem, és lepillantottam. Szédülés fogott, el és Niel támogató kezei rántottak vissza ültömbe.

- Na jó. Akkor nézz rám. Jó? Csak rám, és akkor nem lesz baj. – mondta, miközben a szemembe nézett. Ebben a pillanatban értünk fel a kör legmagasabb pontjára, ahol megálltunk, hogy gyönyörködhessünk a kilátásban. Hát én gyönyörködtem. A tőlem alig néhány centire lévő szemeket bámultam. Egy hosszú pillanatig csak néztük egymást, mire Niel megszólalt.

- Liz, én… kedvellek.

- Tényleg? Mert jelen pillanatban én nagyon nem kedvelem magam. – válaszoltam bűvölten. Niel csak finoman elmosolyodott, majd alig észrevehetően közelített felém. Nem voltam képes mozdulni, de nem is akartam. Egyszer csak ajkai finoman az enyémhez értek, majd egy röpke pillanat múlva el is húzódott. Még csak arra sem volt időm, hogy lehunyjam a szemeimet. 

Miféle első csók volt ez?!