#45

Lea POV

   Reggel korábban ébredtem mint terveztem, de már nem akartam visszaaludni. Kitapogattam az ásványvizes flakonomat az ágy mellett, majd lassan lépegetve elindultam a konyha felé. A nappaliba érve azonban pont olyan hangokat hallottam meg, mintha valaki főzne a konyhában. Ami eredetileg nem lenne furcsa, de tudtam, hogy Liz nem tartózkodik a házban, azt pedig gyorsan kizártam a lehetőségek közül, hogy a konyhám automatizálta volna magát.

   Gyanakodva néztem körül valamilyen fegyver után, de a kezemben lévő flakonon kívül semmi használhatót nem találtam. Így azt szorosabbra fogva, határozott tempóra váltva lódultam a tetthely felé, amikor hatalmas csörömpölés és jajgatás törte meg az addig viszonylagos csendet. A konyhaajtóba érve meglepetésemben elengedtem rögtönzött fegyveremet, ami újabb csattanást eredményezve ért földet, azt pedig az én hangom követte.

- Jesszusom, Jongin! - a szólított kétségbeesetten nézett rám, míg kezét a vízcsap alá tartotta - Mégis mi a fenét művelsz a lakásomban korán reggel?! És egyáltalán ki engedett be?! - hangom élesen vágta át a köztünk lévő, üres teret.

- Hát... - kezdett bele a magyarázkodásba Jongin, de ekkor a tűzhelyen hagyott serpenyő füstölni kezdett.

   Sietősen mozdultam, lekaptam az edényt a benne füstölgő, felismerhetetlen valamivel együtt és a fürdőszobáig meg sem álltam vele. A szénné égett ételt a wc-be, a serpenyőt az egyik hátsó ablakba tettem és visszasétáltam Kaihoz, aki még mindig ugyanott állt.

- Te szerencsétlen. Mégis mi történt? - álltam oda mellé, finoman odébb tolva a vállánál, hogy én is odaférjek a csaphoz.

- Azt hiszem megégettem a kezem...

- Hadd nézzem. - a kezéért nyúltam és a szemem elé emeltem. Elég csúnyán megégett, a bőr elénk pirosban pompázott és már hólyagosodni is elkezdett.

   Némán vezettem a sziszegő idolt az egyik székhez és lenyomtam rá, majd elindultam ismét a fürdő felé, ezúttal a gyógyszeres dobozért. Kötszerrel és kenőccsel felszerelve tértem vissza a tetthelyre, ahol váratlan vendégem újra a csap mellett állt. Sóhajtva ragadtam meg széles vállait és visszanyomtam a székre, jómagam pedig leültem a földre elé, hogy sérült végtagját kényelmesen pihentethesse a térdén, míg bekötözöm.

- Au, auauauau...

- Ne jajgass már annyit.

- De fáj.

- Túl fogod élni. Nem vagy már óvodás. - válaszoltam anélkül, hogy felpillantottam volna. Igyekeztem úgy tenni, mint aki nagyon koncentrál a feladatra. - Elárulnád mit keresel a lakásomban hajnalok hajnalán?

- Meg akartalak lepni.

- Hát az sikerült. - mosolyom nem volt teljesen cinizmus mentes, de szórakoztatott a helyzet.

- Nem épp így terveztem... ne haragudj... - felpillantottam, mivel már szép fehér kötés borította Jongin kezét.

   Tekintetünk találkozott, szemei pedig furcsán csillogtak. Nehezemre esett ellenállni neki és fenntartani a látszatot, illetve a távolságot megtartani kettőnk között.

- Hát akkor hogyan tervezted? - talán csak suttogtam, de nem vettem észre, mert ahogy ott térdeltem a földön, Jongin ép keze elindult az arcom felé, de olyan lassan, mintha félne megérinteni. Én azonban elszakítottam a tekintetem és feltápászkodtam, mielőtt még elérhetett volna.

- Meg akartalak lepni egy finom reggelivel. Egy kicsit... gondoskodni akartam rólad. Ehelyett neked kellett ápolnod engem. - hangjában mosoly bujkált, én pedig szintén mosolyogva vittem a helyére a kellékeimet, majd visszatértem Jonginhoz, aki ekkorra már megterített és őrjítő félmosolyával várt az asztalnál.

- Azért megkóstolod? Az első adag elég jól sikerült. - elképedve meredtem rá egy percig. Nem tudtam összeegyeztetni a hirtelen hangulatváltozásait.

- Nincs neked enyhe személyiségzavarod? - kérdeztem egyik szemöldököm magasra emelve, mire a csábító Kai helyébe egy értetlen Jongin lépett.

- Már miért lenne? De ha szeretnéd, akár még lehet is. - huncut arckifejezése ismét megjelent, én pedig mosolyogva és a fejemet ingatva ültem le az asztalhoz.

- Akkor kapok reggelit? - kérdeztem bátorítóan, mire egy tányér egész szép tojástekercs került elém zöldségekkel és sajttal.

   Ámulva néztem egyik kedvenc ételemre, melyet eddig csakis a húgom készített nekem, így azonnal tudtam, hogy kinek a keze lehet a dologban.

- Te nem eszel? - kérdeztem a felettem álldogáló Jongint.

- Öhm... lehet?

- Jaj... ülj már le, így nem tudok enni, hogy felettem állsz és bámulsz. - erre levágta magát mellém, én pedig középre toltam a tányért. Egy darabig néztem, ahogyan szerencsétlenkedik a bekötött kezével, majd megunva kikaptam a kezéből a pálcikákat és egy tekercset felvéve tartottam a szájához, mire hátrahőkölt.

- Na nem. - jelentette ki felháborodva.

- Most meg mi bajod van?

- Arról volt szó, hogy én gondoskodom rólad, nem pedig fordítva.

- Még magadról sem vagy képes gondoskodni. - böktem a kezére, mire sértett pillantást kaptam, majd elgondolkodott. Már hallani véltem a fogaskerekek csikorgását amikor Jongin arca ismét felderült. Kezemből kivette az egyik pálcát és egyenesen beleszúrta az előttünk heverő ételbe, majd a szám elé tartotta.

- Látod? Megy ez nekem. Most pedig nyisd ki a szád.

- Szívesen letörölném ezt az önelégült vigyort az arcodról.

- De egy sérült embert nem ér bántani. Most pedig mond, hogy "á".

  Kelletlenül nyitottam apróra a számat és hagytam, hogy finoman belehelyezze a tojást, ami azt illeti nagyon ízlett. Be kellett látnom, hogy komolyan gondolta amikor azt mondta vissza akar kapni. Nem volt már erőm ellenállni neki, így szép lassan felengedtem a társaságában. Kacagtunk mint a gyerekek és mindent eltüntettünk a reggeliből.

   Mikor már az edények is tisztán sorakoztak a mosogatóban, két bögre teával ücsörögtünk a kanapémon, tisztes távolságban ugyan, de barátságosan beszélgetve.

- Szóval hogyan is jutottál be ide? Mert az biztos, hogy én bezártam az ajtót.

- Nem mondom meg. Miből gondolod, hogy a rejtett képességeimet megosztom veled? - sejtelmesen vigyorgott rám, mint aki tényleg rendelkezik ilyesmivel.

- Nem gondoltam volna, hogy Lizzel ennyire jóban vagytok. Azt hittem utál téged.

- Aha, én is. Mi? - kapott észbe - Ő... nem is beszéltünk.

- Ennyit a rejtett képességeidről. - szögeztem le az egyik szemöldököm ismét a magasba emelve.

- Jó, tényleg Liz kulcsával jöttem be. De az én ötletem volt.

- Igazán? - hangomból sütött, hogy nem hiszek neki.

- Igen! Liz csak... segített a kivitelezésben. Meg Kyungsoo hyung is...

- Értem, értem. Szóval mindenki összeesküdött ellenem.

- Én úgy fogalmaznék, hogy értünk, nem pedig ellned. De tetszett igaz? - mikor feltette ezt a kérdést, arca már komoly volt, úgy várta a válaszomat. Tényleg igyekezett.

- Miért teszed ezt?

- Mit?

- Miért zavarsz össze? - suttogtam.

   Talán azt reméltem így nem hallja meg amit mondok. Erre Jongin közelebb csúszott hozzám a kanapén, lábaink összeértek, ami enyhe bizsergést váltott ki belőlem. Kezével végig simított a karomon, ahol érintése libabőrt hagyott maga után és az arcomhoz érve finoman maga felé fordított, hogy a szemembe nézhessen.

- Mert... hiányzol... - suttogta ő is.

   A szavak a torkomon akadtak, csak Kai csillogó szemeit láttam és ajkait, amik közeledtek felém. Valahol egy hang sikoltozott a fejemben, hogy csókoljon már meg, egy másik pedig azt fújta, hogy küldjem el. Egész halkan, de ez épp elég volt ahhoz, hogy úgy érezzem, hadilábon állok nemcsak az előttem ülő idollal hanem önmagammal is. Amíg ezen gondolkodtam, puha ajkak simultak az enyémre. Érintésükre elhalkultak a hangok és helyüket kellemes érzés vette át.

   Jongin tenyerét a hajam alatt a tarkómra simította, majd hüvelykujja finom köröket írt le a bőrömön. Szemeimet nem hunytam le, így láthattam partnerem lezárt pilláit és egyetlen gondolat fúrta be magát a fejembe: ő is hiányzik nekem. Mikor azonban megmozdultak ajkai, a vészcsengő ismét megszólalt bennem és mintha az egész pillanat darabokra hullott volna.

   Megszakítva csókunkat felálltam és a bögréinket felkapva konyhába mentem. A két poharat a mosogatóba helyeztem és megtámaszkodtam annak szélén. Hátulról két tenyér simult finoman a derekamra, de tulajdonosuk nem jött közelebb, nem simult hozzám, mintha ezzel akarta volna a tudtomra adni, hogy ott van, de nem lépi át a határt újra kettőnk között az engedélyem nélkül.

- Ne haragudj... - mondta, mintha olvasott volna a gondolataimban.

- Nem haragszom csak... - egy sóhaj szakadt fel a mellkasomból mielőtt folytattam volna - ... csak nekem ez nem megy. - megfordultam és Jonginra néztem.

   Így álltunk így darabig, hagyva hogy ez a félmondat lógjon a levegőben kettőnk között. Néztem őt ahogyan egy karnyújtásnyira áll tőlem, finoman tartva a derekam, mégis végtelenül messze éreztem magamtól. Rájöttem, hogy nem tudom hogyan lépjem át a falakat amiket magunk közé emeltem, ő pedig nem tud áttörni rajtuk.

- Ez nekem túl... zavaros. - szakadt ki belőlem végre.

- De mi Lea? - ráncolta a szemöldökét, miközben kezei esetlenül hullottak az oldala mellé. - Azt hittem azt szeretnéd érezni, hogy törődöm veled. De neked ez sem elég. Sajnálom, de ettől többre nem vagyok képes. Tudod egyáltalán, hogy mit akarsz? - nem kiabált, még csak meg sem emelte a hangját, de az elmúlt hetek minden csalódottsága benne volt.

- Persze, hogy tudom! De ez nekem túl gyors! Nem tudlak követni Jongin! Kiszámíthatatlan vagy. Egyik nap megbántasz és felém se nézel, vagy ha igen, azt részegen teszed. Aztán meg elárasztasz sms-ekkel, beállítasz azzal, hogy egész nap engem vártál, elkísérsz futni, majd elkéred a húgom kulcsát, hogy korán reggel reggelivel ébressz. Mi van ha holnap vagy a jövőhéten megint nem lesz kedved vagy időd velem foglalkozni? Úgy érzem csak azért akarsz visszakapni, mert sérti a büszkeséged, hogy visszautasítottalak. - kis szünetet tartottam, hogy mind a ketten feldolgozzuk a kirohanásomat. - Végre leszoktam a telefonom másodpercenkénti ellenőrzéséről. Nem szeretném újra kezdeni.

- Ennek semmi értelme! De idol vagyok Lea, az időmet mások osztják be. Nem tudok minden nap melletted lenni.

- Én soha nem kértem tőled ilyet, de te fényévekre voltál attól, hogy minden nap mellettem legyél.

- Akkor mégis mit vársz tőlem?

- Hogy ne csak akkor jussak eszedbe amikor van egy szabad éjszakád rám, aztán reggel már azelőtt elmenj, hogy felébrednék.

- Én nem akartam...

- Én meg nem akarok többet veszekedni. Nekem nem megy úgy, ahogy neked. Nem tudok egyik pillanatról a másikra megváltozni és úgy tenni mintha mi sem történt volna. Talán idővel... talán idővel igen. Látom az igyekezeted Jongin és őszintén szeretnék hinni neked, de nagyon nehéz volt megszoknom, hogy nem vagy mellettem. Nem akarom feladni az önállóságom és főleg nem akarok megint csalódni. - ekkor akaratlanul is eszembe jutott Minsoo és bűnösnek éreztem magam az előbbi csók miatt.
- A dolgok nem olyan egyszerűek már amióta elmentél. Adj nekem egy kis időt kérlek és most... azt hiszem jobb lenne, ha mennél - láttam az arcán, hogy rosszul estek neki a szavaim, de őszintének kellett lennem vele. Aztán csendesen bólintott és elindult kifelé, majd az konyhaajtóban visszafordult.

- Azért kikísérsz?

   Bólintottam és elindultam mögötte. Csendben néztem ahogyan felöltözik, majd kilép az ajtón. A lépcsőről hirtelen visszafordult és a fokokon visszasietve előttem állt meg. Kezem a kezébe vette és a zsebéből belehelyezte a tenyerembe Liz kulcsát.

- Ezt majdnem elfelejtettem. - mondta, majd a szemeimbe nézve folytatta - Addig nem adom fel amíg te magad nem adod ezt nekem vissza. - az arcomhoz hajolt és adott egy hosszú majdnem-csókot a szám szélére.

   Elszakadva tőlem megsimogatta hüvelykujjával az arcom, elengedett egy keserédes félmosolyt és elindult. Én pedig a lakásba visszaérve leültem a földre és csak néztem magam elé kavargó gondolatokkal. Vívódtam magamban, az agyam minduntalan C.A.P felé húzott, viszont a szívem szúrós fájdalommal adta tudtomra szögesen ellentétes véleményét ha Jonginra gondoltam.
Merengésemből a telefonom szakított ki, a kijelzőjén Liz neve díszelgett. Különösebb lelkesedés nélkül hümmögten a vonalba.

- Neked is szia. Ennyire nem kellene örülnöd hogy felhívtalak. - Liz hangjából sütött az irónia.

- Ó, szia Liz! De jó hogy hívtál. - affektáltam, majd visszaváltoztattam normál tónusba a hangom - Így jobb?

- Hát a színészi pályával ne próbálkozz.

- Kösz. Ha azért hívtál, hogy ezt elmondd, akkor én megyek is.

- Ki vagy és hova rejtetted az én kedves és szerető nővéremet?

- Kérdezd Jongint.

- Ajaj. Akkor mégsem úgy alakult a ma reggel ahogyan tervezte.

- Fogalmazhatunk így is. Viszont nem úszod meg ennyivel. Tudom ám, hogy a te kezed is benne van.

- Még szép, hogy benne van. De most fontosabb dologról szeretnék veled beszélni.

- Igazán? Miről? - hangom még mindig mély unalomról árulkodott, ami Liznek sem kerülte el a figyelmét.
- Ennyire ne érdekeljen. Egyébként... arra akartalak megkérni, hogy segíts munkát találni.

- Hogy mit? - ez felkeltette az érdeklődésem. Liz nem az a fajta ember volt, aki lelkesedett a munkáért és a hirtelensége gyanút keltett bennem.

- Történt valami amiről tudnom kellene?

- Nem. Miért?

- Hát... csak eddig nem említetted hogy dolgozni szeretnél.

- Hát most mondom.

- Okkkééé... - nyújtottam el a mondandóm, éreztetvén hogy nem hiszek neki, de most nem fogom faggatni - akkor ha hazajössz megbeszélünk mindent. Azt kitaláltad már, hogy mit szeretnél?

- Öhm... nem.

- Akkor gondolkodj rajta míg hazaérsz. Itthon találkozunk.
- Lea?
- Mondd.
- Mi történt köztetek? - Liz hangja az eddigi ironikus csipkelődés után hirtelen változott át finommá, éreztem, hogy valóban érdekli mi történt a reggeli közben. Kérdésére ismét feltörtek bennem a gondolatok, amiket egy pillanatra sikerült a húgomnak elfeledtetni. De ekkor már valahogy egyszerűbbnek tűnt a megoldás.
- Őszintén szólva magam sem tudom. De... azt hiszem gyorsan haza kellene érned.
- Mire ez a nagy sietség? - kérdezett vissza érdeklődve.
- Mert ha nem beszélsz le gyorsan, azt hiszem adok Jonginnak még egy esélyt.