#44

Liz POV

- Mi? Jól értem, hogy te most meg akarsz tanítani főzni? – Kai meglepett arcot vágott, mire bólintottam a konyha felé sétálva.

- Hát nem leszel főszakács, de egy reggelit el tudsz majd készíteni különösebb katasztrófa nélkül. – mondtam magabiztosan, habár magam sem voltam konyhatündér, azért katasztrofálisnak nem neveztem volna a tudásomat. Nem úgy Jonginét.

   Először csak gyanús volt, hogy tanácstalanul áll a szekrény előtt, mintha keresné a szemmel elég jól látható serpenyőt, amit kértem tőle, majd mikor leemelte az egyik mély lábast a polcról, már biztos voltam benne, hogy még ötlete sincs, mi a különbség lábas és serpenyő között. Kezdett felderengeni előttem, mire is vállalkoztam valójában.

- Remélem a késhez jobban értesz mint az edényekhez, mert ha a szeletelés se megy, inkább rendelj reggelit valahol. – mondtam a szememet forgatva, miközben előkészítettem az olajat a serpenyőben.

- Nem vagyok séf, de fogyatékos sem. – mondta Kai sértődött hangon.

- Persze, persze. Na gyere és kezdj neki a tojásoknak meg a sonkának.

- Mégis mit fogunk készíteni?

- Tojástekercset. Az egyetlen étel, amit Lea nem tud megfőzni.

- Lea nem tudja elkészíteni? Akkor miből gondolod, hogy én el tudom? – szemei ijedten kerekedtek ki, de én csak kuncogtam rajta.

- Onnan, hogy én el tudom. Szerintem csak ezt használja kifogásnak a nővérem, mikor nincs kedve főzni és belőlem akar kicsikarni valamit. Úgy tesz, mintha nem tudná megcsinálni. Szóval egyel több pont melletted és az őrült főzési ötleted mellett. – nem kaptam választ, csak egy elégedett vigyort, majd egy pillanatra feltűnt az a Kai, aki a színpadon volt.

- Valld be, hogy tetszik az ötletem. – féloldalas mosolyától kirázott a hideg és komolyan elgondolkodtam rajta, hogy nem skizofrén-e valójában.

- Ezt a hátborzongató mosolyt tartogasd a rajongóidnak. Most inkább üsd fel a tojásokat, majd keverd fel őket, mielőtt meggondolom magam.

   Meglepetésemre Jongin nagyon szorgalmasnak bizonyult, ha csak egy egyszerű étel elkészítéséről is volt szó. Komolyan vett mindent, amit mondtam és a lehető legpontosabban hajtotta végre az utasításaimat. Elmélyülve próbálgatta feltekerni a tojást, közben pedig még a nyelve hegyét is kidugta a száján. Mosolyogva figyeltem ügyködését, meg sem mertem szólalni, nehogy megzavarjam.

- Hűha, ezek igazán szépek. – forgattam a köretnek szánt, szépen felvágott zöldségeket, mire alkotójuk büszkén kihúzta magát.

- Szoktam segíteni Kyungsoo hyungnak. Ugyanis ettől közelebb nem enged az ételekhez amiket készít.

- Azt nem csodálom. – mondtam Jongin kicsit csálé tekercseire pillantva, de az ízük határozottan jó volt, így nem lehetett ellenvetésem. Fel nem foghattam a nővérem miért nem bocsátott meg még neki, számomra egyértelműek voltak Jongin érzései.

   Később teli gyomorral búcsút vettem a tanoncomtól és legnagyobb örömömre eléggé elbohóckodtuk az időt a konyhában, hogy már a saját programomra készülődhessek. Valamiért különösen csinos akartam lenni, ezért a megszokott farmer-póló összeállítás helyett az egyik kedvenc ruhámat választottam. Fehér volt, nem túl kivágott, azonban a dekoltázs helyét egy szép hímzés foglalta el. A térdem fölé ért, a melleim alatt pedig szűkebbre volt szabva egy kicsit. Még egy kis szemceruzát is engedélyeztem magamnak szempillaspirállal, habár a szemeim már ennyitől is ki akartak folyni a helyükről.

   Épp az egyik kényelmes, horgolt topánomba bújtam bele amikor Niel benyitott. Az énekes ahogy meglátott, nagy szemeket meresztve bámult rám, kezében még mindig a kilincset tartva. Talán a száját is nyitva felejtette, de zavaromban elfordultam és tettetett felháborodással törtem meg a számomra kínos csendet.

- Már megint kopogás nélkül rontottál be. Te barlangban élsz?

- Hű... - továbbra is csak bámult, miközben tekintete fel-le cikázott rajtam.

- Úgy látom ma nem megyünk sehová, mert kommunikációs képességeid is valahol az őskorban gyökereznek. Megyek, átöltözöm.

- Mi? Ne!! - kétségbeesetten kapott észbe és végre a szemeimbe nézett egy nagy vigyorral az arcán - Eszedbe ne jusson átöltözni! Nagyon csinos vagy. Mehetünk? Bár nem érzem magam elég méltónak hozzád... azért még eljössz velem? - felém nyújtotta a kezét, szemeiben pedig pajkosság csillant.

- Na jó, most az egyszer. - fogtam meg a felém nyújtott végtagot.

   Ahogy a városon haladtunk keresztül zavarom kezdett egyre alább hagyni, hála Niel beszélőkéjének. Egész úton be nem állt a szája, már régen láttam ennyire felszabadultnak. Jókedve engem is magával ragadott és kezdtem elfeledni az elmúlt napok veszekedéseit. Az énekes a kezemet szorongatva haladt mellettem, napszemüvegét és sapkáját a mélyen a szemébe húzva, a rajongók ellen. Kívülről nézve talán tényleg nem illett hozzám, de egy cseppet sem érdekelt.

   A térre érkezve magamban ujjongva csodáltam a vízsugarak és színes ledek által alkotott színkavalkádot. Kísérőm kezét elengedve siettem oda a legközelebbihez és kezemet belemártottam a jéghideg vízbe. Niel állát a vállamra támasztva beszélt bele a fülembe, hogy ne kelljen túlkiabálnia a csobogást.

- Mit művelsz?

- Csak pancsolok. 

- Inkább összekoszolod a kezed. Hogy fogod most megenni a finomságot amit hoztam? 

- Finomság? - hirtelen fordultam felé, nem volt ideje elmozdulni, így olyan közel került az arcunk, hogy az orrom súrolta a bőrét.

   Szemeim kissé kitágultak a hirtelen közelségétől, de ő nem jött zavarba, csupán mosolyogva adott egy finom puszit az említett testrészemre, majd egyet az ajkaimra is, de az olyan futó érintés volt csak, nem voltam biztos benne, hogy tényleg megtörtént-e. Zavaromtól piros arccal faroltam pár millimétert és hálát adtam az égnek amiért sötét volt. Niel csak mosolyogva kotort elő a zsebéből egy nem túl nagy zacskót és úgy beszélt, mintha mi sem történt volna.

- Hoztam egy kis útravalót.

- Szeretem az útravalót. - szemeim felcsillantak amikor megláttam a zacskó tartalmát, ugyanis mindenféle gumicukor pihent benne.

- Nem tudtam, hogy melyik a kedvenced, ezért mindegyikből hoztam.

- Mindegyik a kedvencem. - mondtam félig teli szájjal.

   Gumicukrot eszegetve kerülgettük a kövekből feltörő vízsugarakat, csendben beszélgetve és ugratva egymást. Ha kívülről néztem volna magunkat biztosan fintorogva jegyeztem volna meg, hogy "nyálas", de átélve egészen másképp hatott rám. Aztán a mellettem sétáló Nielre pillantottam aki épp a kedvence után kutatott. Hirtelen ötlettől vezérelve megtaszítottam a vállammal, mire belelépett a vízbe. A pillanatnyi meglepetéstől lefagyott, rápillantott a vizes lábára majd pedig rám. Én nevetve kezdtem hátrálni, amikor megláttam íriszeiben a huncut szikrát. Végül esélyem sem volt, én is vizesen végeztem az énekessel együtt. Kacagva öleltük egymást miközben elindultunk hazafelé. Még egyszer visszanéztem a szoborra és az azt körülvevő színes szökőkutakra, majd kimondtam ami eszembe jutott.

- Hát ez igazán jó ötlet volt L.Joetól. - akkor kaptam észbe amikor csak egy mérges horkantást kaptam, miközben Niel kezei lehullottak rólam.

- Jah... még szerencse. Nem is értem őt miért nem hívtuk el magunkkal ha már ilyen jó ötletei vannak. - hangulatváltozása megijesztett, de próbáltam nyugodt maradni, ha már a törékeny nyugalmat sikerült megzavarnom.

- Nem így értettem... - fejemet lehajtottam, úgy kerestem a megfelelő szavakat - Én veled akartam jönni. 
- Aha... - a cinizmus sütött a hangjából ami egyre nehezebbé tette a dolgom ugyanis kezdtem elveszíteni a türelmem.

- Niel, ne csináld ezt. Nem viselkedhetsz mindig így, amikor csak szóba kerül L.Joe. Most is csak segíteni akart.

 - Persze, segíteni önmagán. Egészen addig viselkedhetek így, amíg nem hagy téged békén.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy tegyek úgy mintha nem ismerném? Ne álljak vele szóba? Nézzem levegőnek? - egyre dühösebb lettem és ez érezhető volt a hangomon is. Már nem sétáltunk, hanem szemben álltunk és egymás szemeibe néztünk.

- Igen, ez nem is olyan rossz ötlet.

- Hát nagyot tévedsz ha azt hiszed hogy ezt a te kedvedért megteszem.

- Miért nem? Ne akarjon semmit sem tőled. Te az én barátnőm vagy!

- Ha így folytatod már nem sokáig. - mérgemben nem is gondoltam át mit vágok a fejéhez, így csak akkor tudatosult bennem, hogy L.Joet szavait idéztem, amikor Niel szemeiben fájdalom villant, de engem már nem érdekelt. Kavargó érzelmekkel fordultam sarkon és otthagytam az utánam kiabáló énekest.

   Hazafele százszor eszembe jutott, hogy talán nem volt olyan jó ötlet egyedül elindulni az éjszakai Szöulon keresztül, de már nem mehettem vissza, így a lehetőségeimhez képest próbáltam forgalmasabb útvonalat választani.

   Mivel a táskámban maradt Niel pár dolga, így a dormba kellett visszamennem, habár semmi kedvem nem volt hozzá. Odabent szerencsére a fiúk túlságosan el voltak foglalva egy filmmel, ezért csak halk "szia Liz" szűrődött a nappali különböző pontjairól felém. Válasz nélkül mentem a szobámba, hogy ha már így alakult, kényelmesebb ruhára tudjam cserélni a most már kifejezetten kényelmetlen darabot. Kifelé menet a fürdőből kilépő L.Joeval találkoztam. Legszívesebben a falba verdestem volna a fejemet, de inkább csak szótlanul elsétáltam mellette.

- Nahát, Liz! Jól sikerült az este? - kérdezte, de én csak mentem tovább és az orrom alatt fortyogtam.

 - Csodálatosan...

   Végre kiértem az ajtón és elindultam újból a sötét utcákon. Akaratlanul is a szokásos sportpályán kötöttem ki, azonban labda nélkül nem tudtam mit kezdeni magammal, jobb híján leültem a lámpa tövébe és a fűcsomókat tépdestem. Sokáig nem élhettem parkrendezési vágyamnak mert egy pár fekete tornacipő jelent meg előttem, feltekintve pedig láttam, hogy L.Joeban végződnek. Idegesen horkantam fel.

- Remek, már csak te hiányoztál.

- Ennyire azért ne lelkesedj a társaságomért. Kissé meggondolatlan dolog ilyenkor egyedül mászkálnod nem? Hol van Niel?

- Talán már megunta a téren való álldogálást és elindult haza. Mellesleg ezt pont veled nem szeretném megtárgyalni. - mondtam elutasítóan, miközben felálltam, hogy elsétáljak - ismét.

- Megint veszekedtetek? - kérdezte komolyan Byunghun, pedig az én logikám szerint örülnie kellett volna.

- Szerintem ez nem a te dolgod, de igen, ha kíváncsi vagy, összevesztünk. Örülsz? - adtam hangot előző gondolatomnak, és már fordultam volna el, hogy otthagyjam, de elkapta a csuklóm és visszarántott. Egészen közel kerültem így hozzá. Az járt a fejemben, hogy talán még sosem láttam ilyen közelről az arcát. 
- Miért örülnék annak, hogy már megint megbántott? - hangja halk volt, szemei pedig az enyémet pásztázták.

- Miért nehezíted még te is a helyzetem? - hangom elkeseredetten csengett, már nem tudtam mit akarok. Byunghun ekkor elkezdett közeledni felém, mintha meg akart volna csókolni. Dermedten vártam, hogy mi fog történni, végül nem csókolt meg, pár centire az arcomtól megállt.

- Ha nehezíteni akarnám a dolgod, most megcsókolnálak. - suttogta szinte az ajkaimra.