#52

Lea POV

   Sebességem képtelen voltam mérsékelni, éreztem, ahogyan visz a lendület, reflexeim pedig azonnal reagáltak a józan eszem helyett. Lábam rutinból fordult, sarkam a földnek szorítva, hogy ezzel is fékezzem magam és elkerüljem az ütközést a kisfiúval. Azonban későn ébredtem rá, hogy talán jobban jártam volna, ha vele ütközöm, ugyanis mielőtt bármit tehettem volna, már az úttesten voltam a szomszéd sávban elrohanó autók mellett, velem szemben pedig vakító reflektorok közeledtek, amiket képtelen voltam elkerülni.

   Azt mondják, hogy amikor közeledni érzed a halálod, lepereg előtted az életed. Hát nem így volt. Álltam az út közepén, farkasszemet nézve a fényszórókkal és a gondolataim is cserben hagytak éppúgy, mint végtagjaim. Aztán egy másodpercre irdatlan fájdalom száguldott végig a testemen, ahogyan a fém a csontjaimnak csattant. Távolról mintha hallottam volna egy ismerős hangot ami a nevemet kiáltotta, de nem tudtam beazonosítani és abban a pillanatban jelentéktelennek tűnt.

   Repültem. A fájdalom eltűnt, a hangok elnémultak, majd pedig a vakító fény ami addig körülvett elhalványult, nem maradt más csak a sötétség és valami furcsa melegség ami szinte csordogálva borította be a testem. Ha tudtam volna, hogy az az éltető folyadék, mely rendellenes szögben heverő végtagjaimból szivárog, talán megijedtem volna. De így csak aludni akartam.

*

   Szerettem a víz alatt lebegni. Súlytalan lehettem és a világ zajai is elhalkultak. Tudtam, hogy nem ott vagyok, mégis ehhez hasonló érzés kerített hatalmába, majd pedig az, amikor valaki megránt a felszín felé. Azonban ez fájdalmas volt. Minél közelebb kerültem a felszínhez, úgy nőtt a fájdalom is, végül mikor már fent voltam, egy fájdalmas hang szakadt fel a tüdőmből.

   Nem próbáltam meg kinyitni szemeimet, egyelőre csak próbáltam feldolgozni az információkat, amelyeket a többi érzékszervem közvetített. Egy kéz szorította az én kezem, csipogó hangok vettek körül és ideges suttogás szelte át az egyhangú melódiájukat. Fejem a hang irányába fordítottam és úgy nyitottam résnyire pilláimat. Látóterembe Liz alakja siklott, ahogy egy magas férfi felé fordulva magyaráz, aki mély hangon válaszol neki.

- Megyek telefonálok. Jongin biztosan…

- Ne! Eszedbe se jusson! Kérlek Chanyeol… nem mondhatod el neki…

- De hát tudnia kellene hogy Lea… - mit kellene tudnia rólam? Nem értettem miről beszélnek, így tovább hallgatóztam.

- Ha ezt megtudná, akkor semmi sem tarthatná távol innen. Nem hiszem, hogy örülnének a cégnél ha Jongin mindent félbehagyva rohanna ide.

- Mégis…

- Lea is ezt akarná, hidd el, ismerem a nővérem. Majd szólunk neki ha biztosat tudunk. Addig feleslegesen aggódna. – ekkorra tudatosult bennem, hogy mi is történt.

   Finoman megszorítottam az ujjaim között lévő végtagot, így felhívva magamra a figyelmet. Liz ugrott egy aprót ültében, majd felém fordulva szemügyre vehettem sápadt, ijedt, könnyekkel áztatott arcát. Egy darabig nem szólalt meg, próbált erős maradni. Azonban könnyeit nem tudta visszatartani, csak szorongatta a kezem, szemei oda-vissza ugráltak rajtam, újra és újra ellenőrizve, hogy valóban magamhoz tértem-e. A háta mögött Chanyeol magas alakját pillantottam meg, akinek arcán ezúttal nyoma sem volt a tőle megszokott, harminckét-fogas mosolynak, csupán aggódó tekintete találta meg az én még homályos szemeim.

   Ismét a húgomra tekintettem, aki hiába erőlködött, néhány könnycsepp utat tört magának a szeme sarkaiban. Elmosolyodtam a látványra, mire rögtön megkaptam a Liztől várható csattanós felszólalást.

- Ch... még mosolyogsz.

- Talán sírnom kellene mint neked? - hangom rekedt volt, fátyolos és úgy tűnt mintha nem is hozzám tartozna, mégis örültem hogy legalább a beszéd nem járt fájdalommal.

- Nem sírok. - törölte meg Liz dacosan a szemeit ám tudtam, hogy csupán ezzel leplezi érzelmeit.

- Helyes, mert semmi okod rá.

- Igazad van, végül is csak az egyetlen nővérem fekszik az intenzíven csövekkel körülvéve és az elmúlt napokban csak a gépek csipogása jelezte, hogy él. Igazán nincs miért aggódni. - szarkazmusa jól leplezte elérzékenyülését, engem pedig meghatott szokatlan vallomása. Chanyeol meg akart szólalni, de csak halványan intettem inkább tekintetemmel mint fejemmel, nehogy leszidja Lizt.

- Bocsánat - suttogtam még a kezemben lévő kézfejet simogatva. Csak egy nemleges bólintást kaptam válaszul és ismét párásodó pillantásokat.

- Na jó, azt hiszem szólok valakinek hogy felébredtél. - mondta végül Liz és felpattanva mellőlem kisietett az ajtón, szemeit törölgetve. Helyét Chanyeol vette át.

- Jonginnak... - kezdtem erőtlenül, de tudta mit akarok mondani.

- Tartani fogom a számat, ígérem. Te csak pihenj és épülj fel gyorsan. Most elég szarul nézel ki. - felvillant egy halvány happy virus-mosoly, amitől nekem is mosolyogni támadt kedvem.

   Hamarosan megjelent az ajtóban az orvos és egy nővér, aztán kezdetét vette a vallatás. Mire emlékszem, ki vagyok, hogy hívnak és a többi. Mikor meggyőződtek róla, hogy épelméjű maradtam, beadtak valamit amitől ismét elálmosodtam.

   Egy másik kórteremben ébredtem ami barátságosabb volt, kevesebb géppel, több ággyal és már mellettem is csupán egy infúziós tasak himbálózott. Ezúttal egyedül voltam de nem ijedtem meg, inkább csak nézelődtem magam körül, mivel a mozgásom erősen korlátozott volt még a gipszek és kötések miatt.

- Jó reggelt Csipkerózsika! - a mellettem lévő ágyról egy nyílt tekintetű, fiatal lány mosolygott. Arcát rövid haj keretezte, ahogy pedig leszökkent az ágyról, vékony alakján lógott a kórházi ruha.

- Jó reggelt! Vagy... napot. Valójában nem tudom a napnak melyik szakában vagyunk. - mondtam kissé álmos hangon.

- Igazából már késő délután, de ne vesszünk el a részletekben. Amióta be vagyok ide zárva, néha ébren is elvesztem az időérzékemet. De annyit jár a szám, hogy elfelejtettem bemutatkozni. A nevem Suah.

- Örvendek, én Lea vagyok. - megpróbáltam felemelni az ép, gipsz nélküli kezem, de izmaim fájdalmasan tiltakoztak.

- Ne erőltesd. Amikor hetekig fekszik az ember, borzalmas a mozgás. Jobban jársz ha majd a gyógytornászra hagyod.

- Hetekig?

- Igen. A húgod azt mondta elég sokáig feküdtél az intenzíven. Csúnyán elütött egy autó.

- Azt értem de mégis... hetekig?

- 6 napig ha egészen pontosak akarunk lenni Suah kisasszony. Kérem ne riogassa a szobatársát. - egy idős ápolónő sétált be az ajtón egyenesen az ágyamhoz - Üdv újra köztünk Kedvesem. Ha bármire szüksége van, csak szóljon nyugodtan. - mondta immár nekem címezve szavait.

- Nagyon köszönöm. Azt hiszem legelőször is szeretnék felülni, ha szabad. - válaszoltam szégyenlősen. A kedves hölgy készségesen segített megemelni az ágyat és engem is, így már kényelmesebben nézelődhettem és a nyakamon lévő merevítőtől korlátozottan bár, de a fejem is tudtam forgatni. Miután ellenőrizte az infúziót és engem, a nővér magamra hagyott Suah-val.

- Esetleg találkoztál a húgommal?

- Igen, de mára vége a látogatási időnek. Holnap megint eljön. De mesélj! Mégis hogy a csudába üttetted el magad? - miközben beszélt, saját ágyáról átfészkelődött mellém és úgy várta a válaszom, mint a gyerekek a mese kezdetét.

- Vannak homályos részletek, de a lényeg hogy egy kisfiút akartam kikerülni az utcán görkorcsolyával. Hirtelen történt és rossz irányba kanyarodtam, egyenesen a kocsik elé. Nagy fényesség, csattanás, sötét. Aztán itt ébredtem.

- Ejha. Te aztán nem apróztad el. Ahhoz képest nagyon jól nézel ki.

- Hát igen, ahhoz képest… És te? Miért vagy itt?

- Á, én csak rutinműtéten estem át. Vakbél. Viszont van egy nagyon menő sebhelyem. - meglepetésemre felemelte a hálóingét és így láthattam a fehér kötést a hasfalán.

- Úgy hallottam az is fájdalmas ám.

- Nem mondom, hogy kellemes. De irigylem a nyakláncod, nagyon jól nézel ki benne. - kicsit összekuncogtunk, aztán megérkezett a vacsorája, én még nem kaptam mást az infúzión kívül. Másnap pedig egész tortúrán estem át.

   Délelőtt megérkezett Liz C.A.P társaságában, mert természetesen a Teen Top elől nem lehetett eltitkolni távollétem okát, de biztonsági okokból testvérem csak egyesével engedélyezte a látogatást, nehogy kitörjön a rajongó-hisztéria. Így csupán Suah-val kellett megküzdenünk, de szerencsére néhány közös képpel könnyedén le lehetett fizetni.

   Azonban nem hagytak pihenni egy percet sem. Kezdetét vette a rehabilitáció, így kaptam egy kedves idős úriembert, aki a gyógytornámért volt felelős. Hosszú órákat töltöttünk azzal, hogy a gipszeim alatt megtornáztassuk az izmokat, megelőzzük elgyengülésüket és megerősítsük azokat a csontokat, amik megsérültek. Egy hét múlva mankóval már egész ügyesen mozogtam, így kilátásba helyezték a hazamenetelem. Suah-val egyazon napon írtuk alá az elbocsátó papírt, az ajtóban megígérve, hogy tartjuk egymással  a kapcsolatot. Közös felépülésünk során igazán közel kerültünk egymáshoz.

   Az taxiban ülve az ablakon bámultam kifelé, de valójában elmerültem a gondolataimban, olyan hihetetlennek tűnt ez az egész. A baleset, hosszú napok a kórházban és a szokatlan figyelem amit kaptam ezalatt mindenkitől. Édesanyám arra tanított, hogy mindennek oka van és ha ilyen nagy dolog ér minket, el kell gondolkodnunk azon az úton, amin haladunk.  Ezért elhatároztam, hogy véget vetek annak a furcsa háromszögnek amit a két fiúval alkottam, egyébként sem szerettem túlságosan a geometriát. Hazaérve azonban ritka látvány fogadott.

   A lépcsőn ülve Niel várakozott magába roskadva, még sosem láttam ilyennek. Aztán fejben gyorsan összeraktam az elmúlt napok kockáit és rájöttem hogy ő egyszer sem volt bent meglátogatni a kórházban. Ezek szerint nem én vagyok az egyetlen, aki küzd a geometriai egyenletekkel.

- Mit keresel itt? - kérdezte Liz barátságtalanul, mikor közelebb értünk a várakozó idolhoz. Gyorsan kapcsoltam és közbe vágtam.

- Nem szégyenled magad Ahn Daniel?

- De Noona én...

- Még csak meg sem látogattál a kórházban, azt hiszed ha itt gubbasztasz majd megbocsátok neked? - színlelt haragom mellett megpróbáltam kacsintással jelezni szándékom felé és a tudtára adni mit is akarok.

- Hát... - eleinte tanácstalanul nézett aztán kínlódó arcom látva végre kapcsolt. - ne haragudj rám, igazán el akartam menni, de sajnos folyton közbe jött valami, így gondoltam itt várok rád amikor hazajössz végre.

- Na, jó. Most az egyszer... gyere beljebb.

- De Lea én nem akarom, hogy... - méltatlankodott testvérem, de gyorsan elejét vettem a tiltakozásának.

- Nem hozzád jött, hanem engem meglátogatni, mégsem rakhatom ki csak azért mert ti épp összevesztetek.

- Nem összevesztünk, hanem szakítottunk.

- Egyre megy. Akkor is az én vendégem, ha nem tetszik, várd meg a szobában míg elmegy.

   Nyertes mosolyommal intettem Nielnek, hogy fáradjon beljebb és úgy éreztem kicsit közelebb lendítettem őket a béke felé. Odabent azonban egy pillanatra elfeledkeztem mindenről, magával ragadott a nosztalgikus hangulat, ahogyan végigtekintettem rég látott lakásomon. Ekkor fogtam fel csak igazán, mekkora tragédia történhetett volna. Talán még  egy könnycsepp is legördült az arcomon, de nem engedtem, hogy bárki meglássa.

   Nem sokkal Niel után megérkezett Minsoo is, így rá kellett jönnöm, hogy itt az ideje elintézni a saját ügyeimet. Bár C.A.P és én nagyon természetesen viselkedünk, nem tudtam hogyan mondjam meg neki amit akarok és a mikorról még kevesebb fogalmam volt. Amíg ezen agyaltam, a konyhában próbáltam kiszolgálni magam, de ebben erőteljesen akadályozott gipszes jobb kezem és az önmagában is elég suta bal oldalam sem volt nagy segítség. Végül egy törött bögrével és a pulton kiömlött kávéval végeztem. A többiek kétségbeesetten rohantak a konyhába, majd nagy megkönnyebbülést láttam az arcukon amikor rájöttek, hogy nem magamat törtem ismét össze.

- Nem értem miért nem tudsz öt percig a fenekeden ülni Lea, legalább most az egyszer. - méltatlankodott Liz.

- Noona, igazán vigyázhatnál magadra. - toldotta meg Niel is, és igyekezett segíteni Liznek, de ő keményen próbálta magától távol tartani az idolt.

- Ebből elég legyen. Menjetek, marjátok máshol egymást. Rátok férne egy kiadós beszélgetés. - vetett véget vitájuknak a rapper, mire a két sértődött szerelmes kivonult a konyhából.

- Ezt én megcsinálom, ülj csak le nyugodtan. Úgy tudom nem lenne szabad sokáig ácsorognod a lábaidon - mondta mosolyogva.

- A lábamnak semmi baja.

- Furán hangzik ez egy olyan ember szájából, akinek a teste ötven százalékát gipsz és kötszer takarja, és nem mellesleg mankóval a hóna alatt jár.

- Éppen azért van jól a lábam, mert a mankóval járok és nem rajta. Csak azért ülök le, hogy ne legyek a lábad alatt, ha már ilyen lovagiasan feltakarítasz helyettem.

- Ez csak természetes. – felelte és mire elhelyezkedtem, már tette is elém az újabb adag gőzölgő forró italt, lehuppanva mellém. Én lelkesen kortyoltam bele a kávémba, de nem tudtam nem észrevenni a rám tapadó fekete szempárt.

- Nem vagyok szellem, nem fogok eltűnni ha leveszed rólam a szemed.

- De, ami azt illeti nem voltam veled és elütött egy autó. Ki tudja mi történik legközelebb? 

- Nem akarlak elkeseríteni, de az életem nem tőled függ. Mellesleg ha mellettem lettél volna, ez akkor is megtörténik. - mindketten elkomolyodtunk és csak néztük egymást. Úgy éreztem most, vagy soha.

- Ha már itt tartunk... nekünk is beszélnünk kellene.

- Ajaj... nem tetszik ez nekem. Pontosan úgy mondtad ezt, mint a szappanoperák főhősnői, akik éppen elhagyják a főszereplő pasit.

- Nem erről van szó, én...

- Persze, hogy nem. Mert nem én vagyok a főszereplő igaz?

   A szavak a torkomon ragadtak és hirtelen késztetést éreztem arra, hogy kiengedjem a feltörő könnyeim. Lassan erőt vettem magamon, tekintetem az immár hűvösen feketéllő kávéra szegeztem, hátha saját képmásom megerősít abban, amit tenni készültem. Azonban kétségbe ejtett a gondolat, hogy most elveszíthetem Minsoo-t.

- Próbáltam megváltozni és elfelejteni őt.

- Tudom - mondani akartam  valamit, amivel megvigasztalhatom, valamit ami bizonyítja neki és kicsit magamnak is, hogy a magam módján szeretem őt.

- Tényleg veled akartam lenni... valahogy... de...

- De én nem Ő vagyok.

- Minsoo én... - meg akartam értetni vele amit éreztem, de még én sem értettem igazán. Az egyetlen dolog amiben biztos voltam, hogy nem tarthatom magam mellett.

- Semmi baj Lea, nekem így is...

- Nem! Szó sem lehet róla, nem lehetek ilyen önző. Nem kell kedvesnek lenned, de még megértőnek sem! Tudom, hogy nem tarthatlak magam mellett, kérlek szitkozódj, vagy veszekedj velem, azt is megérdemlem ha soha többet nem akarsz látni. - megpróbáltam minél gyorsabban elmondani, talán levegőt is elfelejtettem venni közben. Eközben ő csak ült velem szemben és szemei az én arcom kutatták, mintha azt akarná felmérni, valóban őszinte vagyok-e. Félve vártam válaszát, azt hittem ezek után elmegy és nem látom többé. De ehelyett csak halvány mosoly jelent meg a szája sarkában.

- Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen.

- Minsoo, nem kérhetem hogy...

- Nem te kéred, ezúttal had legyek én önző. Nem foglak itt hagyni, mert nem tudlak így elengedni. Szükségem van rád, melletted akarok maradni. Még ha csak barátként is. Kérlek.

   Ezúttal nem tudtam mit válaszolni. Csak ültem ott, kavargó gondolatokkal a fejemben és nem tudtam választ adni. Egy részem a fellegekben járt, mert sokkal jobban fájt volna ha elmegy, de egy másik hang azt suttogta hogy kihasználom őt. Nem tudtam dönteni.

- Azért a szád csukd be. Nem kell döntened mert én már rég döntöttem. – mondta, mintha olvasott volna a gondolataimban - Kihűlt a kávéd - felkelt és elindult megmelegíteni a kezeim közül kikapott bögrét.

- Hihetetlen vagy. - szakadt fel belőlem az első értelmes mondat.

- Azért annyira nem. Ha megint sírni látlak miatta, nem engedlek vissza hozzá. – ezek a szavak keményebben hangzottak mint bármi amit Minsoo valaha is kiejtett a száján, így nem mertem vitatkozni vele. De mikor visszafordult kedves mosoly ült a szája sarkaiban, habár tekintetében észrevettem az enyhe szomorú csillogást mikor rám nézett.

   Hozzá voltam szokva, hogy mindig én vagyok az aki kiszolgál másokat, ezúttal viszont én szorultam segítségre és néha igazán az agyamra ment minden egyes személy, gyakran még önmagamat is nehéz volt elviselni. Önállóságom végleges csorbákat szenvedett, amit gyakran magányomban próbáltam kiheverni, de mégis valahogy békésebbnek éreztem az életem amióta hazatértem az orvosok és nővérek fehér köpenye közül.

   Liz következetesen kerülte Nielt és Chanyeol gyakori látogatásai gyanút keltettek bennem de azon túl, hogy indokokat kerestem Daniel mellettünk tartózkodására, többet nem tehettem. Mindemellett nyugtalanított a tény, hogy Jonginnak feltűnik a csapattársa viselkedése, ezzel lebuktatva engem is, a jól kitervelt álcám ellenére. Aztán egy nap épp C.A.P segítségével próbálkoztam a mankók nélküli mozgással, amikor kintről kisebb vita hangjai szűrődtek be, majd az ajtó kinyílt és ott állt előttem Jongin, a háta mögött magyarázkodó Chanyeollal .

   Döbbenetem elfeledtette velem Minsoo-t, így csak álltam ott, a rapper-be kapaszkodva, Jonginon függő tekintettel, aki nem hagyott időt a magyarázkodásra, csak fájdalmas arccal sarkon fordult, én pedig végtelenül  gyűlöltem a gipszeimet. Abban a pillanatban jobban szerettem volna futni, mint valaha.

#51

Liz POV

- Nem hagytad, hogy végigmondjam. Sajnálom, hogy nem bánom annyira, amennyire kellene.

   Válaszolni, vagy egyáltalán reagálni már nem volt időm, mert Lea lépett határozottan a szobába. Szó nélkül odasétált hozzám, kezeit a vállamra tette, és finoman megsimogatott. Nagyon régóta ez volt a legszeretetteljesebb gesztus bárkitől, amit kaphattam, én pedig hálás voltam érte, hogy a nővéremtől érkezett.

- Lea…

- Talán most jobb lenne ha elmennél nem? – Lea hangja annyira halk és nyugodt volt, hogy úgy éreztem elfújták a zaklatott érzéseimet. Talán ezt is pedagógián tanulta? Míg ezen gondolkodtam, ő kikísérte az idolt, én pedig kényelembe helyeztem magam a földön, várva, hogy kiönthessem neki a lelkem.

    Visszaérve egy darabig nem szólt semmit, csupán kisétált a konyhába, majd egy tábla csokoládé és egy kis alkohol társaságában tért vissza. Szó nélkül foglalt helyet mellettem a földön és nemes egyszerűséggel beleivott a sojus üvegbe. Mivel otthon jó "kiképzést" kapott aputól ilyen téren, mindenféle fintorgás nélkül vitte véghez a műveletet, majd felém nyújtotta a búfelejtőt.

- Talán nem árt, ha kezdetnek te is iszol.

- Nem tudom, hogy jó ötlet-e. - haboztam, pedig én is jól bírtam az alkoholt, ennek ellenére nem voltam az effajta bánatűzés híve.

- Részeg ember őszinte ember. És nem utolsó sorban beszédes. - válaszolta nővérem készségesen - Márpedig neked elég sok mesélni-valód van.

- Ugyan mi? Hiszen láttad az egészet. - legszívesebben kiöntöttem volna a lelkem, de nem tudtam hogyan fogjak hozzá. Lea viszont jobban ismert bárkinél, így ismét felém nyújtotta a sojut, amit ezúttal elfogadtam.

- Ez a beszéd. Most pedig szépen meséld el, hogy mi történt, ami annyira súlyos volt, hogy Niel ököllel üdvözölte Byunghunt.

- Hogy mit csinált?! - letargiámat mintha elseperték volna, szemeim kipattantak és úgy vártam a folytatást. - Beverte kicsit L.Joe arcát. Elég dühösnek tűnt...

- Ch... méghogy nekem kell mesélnem.

- Mivel feltételezhetően tőled indult a vita, no meg a tárgya is te voltál a veszekedésüknek már egy ideje, így azt hiszem van mit mondanod.

 - Ez szemrehányásnak hangzott... - mondtam ismét szomorúan - Nem én akartam, hogy veszekedjenek és nem is csináltam semmi rosszat.

- Szóval akkor Niel megint féltékenykedett. Jól gondolom? - szerettem, amikor Lea magától is kitalálta a dolgokat.

- Igen. Chanyeol felhívott. Mivel nem kerestem az interjúm óta, így ő keresett meg, Niel pedig meghallotta.

- Tény, hogy Chanyeolt már csak a hangja miatt is nehéz lenne eladni nőnek. De ez még nem ok arra, hogy Niel féltékeny legyen.

 - Megkért hogy igyak meg vele egy kávét. Nem mondhattam nemet! Gyakorlatilag neki köszönhetem az állásom! Lea, úgy érzem Niel megfojt... lassan veled sem merek beszélni mert arra is féltékeny lesz. L.Joet is miatta... - nem tudtam megállítani a könnyeimet, azok maguktól kezdtek el hullani, Lea pedig erre szorosan magához ölelt. A veszteség érzése söpört rajtam keresztül, mert tudatosult bennem, hogy mindkettőjüket elveszítettem. 

- Sajnálom Liz... segítenem kellett volna, de én csak Jonginnal voltam elfoglalva. - megráztam a fejem Lea szavait hallva, mert jól tudtam, hogy ő nem tehetett volna semmit sem. Én nem tudtam hogyan birkózzak meg a helyzettel és most az egyszer pedig a nővérem is tanácstalan volt.

- Talán aludjunk rá egyet. Hátha holnap egyszerűbbnek tűnik majd minden. - mondta csendesen, mire készségesen követtem a hálószobába. Az elfogyasztott alkohol mennyiségnek hála nem kellett sokáig küzdenem, az álom magával ragadott.

   Napokig szellemként jártam-keltem a munkahelyem és az otthonom között, a Teen Topról pedig még csak hírből sem akartam hallani. Akkurátusan kerültem mindenfele érintkezést velük, bármilyen nehezemre esett is ignorálni L.Joe vagy Niel hívásait. Komolyan elgondolkodtam rajta, hogy esetleg a wc-be dobom a készülékem, de be kellett látnom hogy ezzel semmit sem oldanék meg, nem beszélve a kisebb anyagi csődről amit egy új telefon vásárlása idézne elő.

   Éppen unottan lóbáltam szóban forgó tárgyat a kávém felett, ahonnan pont olyan gyászos-feketén tekintett vissza rám tükörképem, amilyen lehangoltnak és szomorúnak éreztem magam.

- Nem tudtam, hogy ennyire rossz itt a kávé. - huppant le velem szemben valaki. Kénytelen voltam felemelni lehorgasztott fejem, mivel addigi helyzetében csupán hirtelen vendégem mellkasával szemezhettem. Bár hangja akkor is elárulta volna, ha mindkét szemem kiszúrják. A telefon megállt a kezemben és pillanatnyi üzemzavar állt elő agytekervényeim munkájában.

- Azért a szádat becsukhatod, nem vagyok ilyen nagy szám. Hidd el, én már csak tudom. Látom magam minden nap a tükörben eleget - nevetett Chanyeol mind a harminckét fogával.

- Még ha csak a tükörben látnánk. - csupán egy halvány mosolyra futotta tőlem, bár napok óta messze ez volt a legragyogóbb mosoly az arcomon. Vagy egyáltalán bármilyen érzelem.

- Csak nem... valami baj van? - szemei szkennerként mértek végig kócos hajamtól egészen karikás szemeimig. Mikor találkozott a tekintetünk, aggodalom jelent meg mindig mosolygós arcán - Jól vagy Liz?

- Azt hiszem nincs semmi olyan, ami ne lenne megoldható. - mondtam nagy sóhajjal, bár a megoldásra én is igen kíváncsi lettem volna.

- Akkor jó. - engedett fel kissé, de látszott rajta, hogy nem szeretne így elsiklani a téma felett, csak nem tudott nekifogni - de ha... szóval... tudom, hogy van más akivel nyilván jobb kapcsolatot ápolsz, de mégis... - zavarában a tarkóját vakargatta és jobbra balra pillantgatott - szóval csak azt akarom kinyögni, hogy ha tudok segíteni... - újabb mosoly kúszott az arcomra látva tétovázását. Talán mégiscsak meglett a gyógyír a rossz hangulatomra. Mindenesetre figyelem-elterelésnek tökéletes volt.

- Köszönöm. Máris sokat segítettél. - zártam le magyarázkodását. Így állandósult a jellegzetes Chanyeol mimika.

- Ne haragudj, hogy nem kerestelek, de sűrű volt a program mostanában a cégnél. Azt a kávét nekem kellett volna fizetnem. - bökött az előttem heverő - immár hideg - kávéra.

- Ugyan, majd máskor.

- Helyes! Akkor ez azt jelenti, hogy találkozunk még. – a történtek után kissé furcsán éreztem magam a kijelentésért és ez kiülhetett az arcomra, mert a velem szemben ülő zavartan mentegetőzni kezdett.

- Nem úgy értettem izé… szóval nem akarok rád akaszkodni meg ilyenek. Nincsenek sasaeng hajlamaim. – elképzeltem Chanyeol-t ahogyan mély hangjával sikítozva szalad valaki után, akiért rajong. Akaratlanul is kuncogásra késztetett elsöpörve ezzel az előző kellemetlen érzésem.

- Semmi ilyesmire nem gondoldtam. – nyugtáztam végül – de viccesen néznél ki világítós kiegészítőkkel magadon, azt kiabálva, hogy „oppa” vagy hasonlók.

- Nekem minden jól áll. – érkezett a válasz és kuncogásom átragadt rá is. Akaratlanul is az jutott eszembe, hogy tényleg igaz rá a beceneve: „happy virus”. Még engem is sikerült a több napos apátiámból kirángatnia, pusztán a jelenlétével.

- De egyébként… - szólalt meg ismét nevetését mosollyá zsugorítva – Kíváncsi lennék rá, te hogyan kerültél ide a nővéreddel. Európa nagyon messze van innen.

- Azt hittem már tudod. – vontam fel meglepetten a szemöldököm.

- Hát, ami azt illeti Jongin nem mesél sokat kettejükről, Leát meg sosem kérdeztem. Fontosabb volt a nagy titkolózás a rajongók – meg néha a menedzserek előtt is.

- Pedig a nővéremnek elég nagy szája van, meglepő, hogy sosem beszélt erről.

- Nincs problémája a kommunikációval, ez tény. Talán pont ez fogta meg Jongint benne, hogy nem mindig kellenek szavak ahhoz, hogy megértse az embert. A kicsi Kai egyetlen mosolyával meg tud őrjíteni egy egész lánytömeget a színpadon, de a színfalak mögött egy félénk gyerek.

- Te sem panaszkodhatsz, ahogy hallgatlak… jó emberismerő vagy.

- Tudod a korral jár. – húzta szélesebbre mosolyát - De már megint csak róluk beszélek. Inkább a te történetedre lennék kíváncsi.

- Nem egy sikertörténet. – hajtottam le a fejem, ujjaim között forgatva a bögrémet – Igazából a nővérem miatt jöttem. Persze nagy álmom volt, meg minden, de neki mindig jobban ment a tervgyártás az életre, mint nekem. Mikor kijöttem nem is tudtam mit akarok… az igazat megvallva most sem nagyon tudok konkrét terveket felmutatni. – ideges kacaj tört fel a mellkasomból, de Chanyeol-t ez egy cseppet sem zavarta.

- Pedig nekem elég határozottnak tűnsz. Szerintem nem véletlen hogy idekerültél és elvileg nem mondhatnám el, szóval egy szót sem tudsz. De a főnök állandóan rólad áradozik mikor találkozom vele itt a stúdióban. Te vagy a kedvence, szerintem komoly tervei  vannak veled. – miközben ezt mondta, úgy vigyorgott, mit aki éppen a lottó ötös főnyereményét nyújtja át nekem. Meglepetésemben csak pislogtam, majd megráztam a fejem.

- Á, nem hiszem. Nem vagyok olyan nagy szám. Ráadásul nincs is végzettségem ebben a szakmában.

- Az nem számít, ha van tehetséged hozzá, bármit megtanulhatsz.

- Sosem voltam mintadiák.

- Talán mert nem volt kellő motivációd.

   Tátott szájjal hallgattam az óriásmanót és az járt a fejemben, hogy hogyan tudott ennyi mindent rólam, mikor csak párszor beszéltünk egymással. Tényleg jó emberismerő, vagy a nővérem többet mesélt mint amennyit ő elárul nekem. Akárhogy is, jól estek a bátorító szavai, talán pont erre volt szükségem, hogy tovább lendüljek a rosszkedvemen.

   Hideg kávém elfogyasztása után együtt vonultunk a stúdióba, hogy az aznapi interjúkat elintézzük. Még sosem találkoztam az EXO-val együtt, igaz, most hátrahagyták a kínai tagokat, így elegendő volt a kisebbik stúdió szobát igénybe venni. Jongin kedvesen mosolyogva üdvözölt.

- Nahát Liz! Te itt?

- Igen, amint láthatod. De… mi ez a kitörő jókedv? – vontam fel a szemöldököm.

- Jongin szerelmes. - szólalt meg a számomra idegennek számító Sehun, maknae létére kiváló megfigyelő-képességéről tanúbizonyságot adva.

- Ne teregesd ki a magánéletem… - vágott vissza Jongin, akinek a belépő Suho veregette meg a vállát.

- Ugyan Jongin, higgadj le, nincs itt senki, aki ne tudna róla mindent. Egyébként örvendek Lea húga. – kacsintott felém, elérve, hogy zavarba jöjjek. A leteremtett egyén „Hyung”-ozását figyelmen kívül hagyva finoman bólintottam, majd leállítottam a méltatlankodást Kai füléhez hajolva.

- Inkább arra koncentrálj, hogy ne szúrd el megint. Mert akkor nem fogok segíteni.

- Sose tennék olyat. – vigyorgott Kai, de nem voltam elég halk, mosolya hamar lehervadt, amikor a többiek azzal kezdték el cukkolni, hogy én segítettem neki csajozni. Inkább menekülőre fogtam a dolgot és a munkámba temetkeztem, a fejem felett zajló szócsata mellett, egészen a műsorvezető, Yura érkezéséig.

    A műsor jól sikerült, jó hangulat uralkodott a stúdióban, mint minden alkalommal amikor Yura dolgozott. Csodáltam amiért annyira könnyedén tudott kapcsolatot teremteni az emberekkel, pont mint a nővérem. Még a fülemben csengtek Chanyeol szavai, ami megerősítette bennem azt az érzést, hogy ezúttal tényleg jó helyen vagyok.

   A következő napokban egyre többször futottam össze Chanyeollal a rádió épületében, ugyanis mint később kiderült, őt is felkérték egy pár részes műsor vezetőjének. Kedvesen közeledő de nem túl tolakodó viselkedése mindig elérte, hogy felszabaduljak a társaságában, az L.Joeval és Niellel történtek után is.

   Lea azonban szemmel láthatóan nem volt elragadtatva ettől. Chanyeolt továbbra is szerette és – szerencséjére - kedvesen bánt vele, de nekem világossá tette, hogy nem tartja helyesnek a barátkozásunkat. Nem értettem aggályát ezzel kapcsolatban, hiszen nem volt szó „olyan” kapcsolatról, mégsem tudott napirendre térni felette. Szerencsémre túlságosan el volt foglalva Jonginnal és az ismételt titkos találkáikkal ahhoz, hogy velem foglalkozzon.

   Épp ezen gondolkodtam hazafele sétálva, amikor a nevemet hallottam a hátam mögött visszhangozni. Kíváncsian fordultam meg, és egy rohanó Park Chanyeollal találtam szembe magam. Mikor elért, a térdére támaszkodva lihegett, így egy magasságba kerülve velem.

- Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan sétálsz. Azt hittem sosem érlek utol. – nézett a szemeimbe vigyorogva.

- Hát… nem is vagyok a gyorsaság mintaképe de… miért jöttél utánam? Valami gond van?

- Dehogy, csupán a telefonod hagytad bent a stúdióban. Utánad hoztam. – nyújtotta felém az említett eszközt amit pár pillanatig csak meglepetten bámultam. Látva reakciómat Chanyeol a kezemért nyúlt és a tenyerembe helyezte a készüléket. – Ennyire nem kell meglepődni.

- Nem... nem értem hogyan… biztosan emlékszem, hogy elraktam.

- Hát nem tudom, de az biztos, hogy ott hevert a mikrofonok mellett.

- Tényleg! – csaptam a homlokomra – Yurával beszéltem, mikor keresgéltem a holnapi műsorhoz és oda tettem le. Köszönöm. Bár… ezért kár volt így rohannod, holnap meglett volna. – motyogtam és elgondolkodva néztem a még mindig mosolygó idolt.

- Sosem lehet tudni mikor van szükséged rá. Bármi megtörténhet.

- Igaz… de most miattam kellett az ellenkező irányba jönnöd.

- Nem számít, ma ráérek. Ha már úgyis itt vagyok… akár haza is kísérhetlek. – zavartan tekintett félre, mintha valami rosszban sántikálna, amin mosolyognom kellett.

- Ha ennyire ráérsz, akkor engem nem zavarsz. – válaszoltam, majd folytattam sétám, míg Chanyeol hozzám igazította lépteit.

   Csendesen nevetgélve haladtunk előre, ráérősen téve lábainkat egymás után. Felszabadultam, mint mindig az óriás társaságában és jó volt a munkahelyi élményeket megosztani vele, ugyanis sok mindent megértett belőle, amit Lea nem feltétlenül tudott volna.

   Már láttam az utca túloldalán álló házunkat, ahol Lea épp az ajtó előtti lépcsőkön ült, és egy pár görkorcsolyát illesztett a lábaira. Legújabb hobbijának már hetek óta rengeteg időt szentelt, így megszaporáztam lépteim, hátha beszélhetek vele mielőtt elmenne. Kiáltottam volna, de fülén jól látható fejhallgató díszelgett, ezért feleslegesnek éreztem az erőlködést.

   Az elhaladó autók miatt nem tudtam átkelni az úttesten, így Lea rólam mit sem tudva, suhanva indult meg előre a forgatagban, nem számolva a kisfiúval, aki az anyja kezéből kiszabadulva rohant egyenesen felé. Nővérem már nem tudott megállni, így éles kanyarral kerülte ki a gyereket, egyenesen az úttestre gurulva.

   Nem hallottam a közeledő autó dudálását. Nem hallottam a hirtelen fékezéstől blokkolt kerekek csikorgását és nem hallottam a saját sikoltásomat sem, ahogyan Lea neve artikulálatlanul tört fel a torkomból. Csak Chanyeol karjait éreztem magam körül, ahogyan visszatartanak attól, hogy a még mindig autóktól nyüzsgő útra rohanjak. Nem láttam mást csak a nővérem rongybabaként földet érő testét.

#50 és fél

  Ahogy Kai felé sétáltam, számtalan kétség fészkelte magát a fejembe, de már nem fordulhattam vissza. A zene betöltötte a termet, így lépteim nem hallatszottak, észrevétlenül tudtam leguggolni egészen Kai előtt. Néztem egy darabig behunyt szemmel hátradőlt alakját, arca különösen békésnek tűnt, annak ellenére, hogy tudtam mennyire marcangolják őt belülről az elmúlt napok eseményei. Végül a kezem kinyújtva simítottam végig az arcán, érintésemre szemei ijedten pattantak ki és úgy hátrakapta a fejét, hogy az a nagy lendülettől a falnak ütődött. Fájdalmas fintorral vakarta az ütés helyét, majd a zenét kikapcsolva meredt rám.

- Lea… a frászt hoztad rám.

- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. – kuncogásom ha akarom se rejthettem volna el előle, mire az ő arcán is megjelent egy halvány mosoly, ami azonnal aggodalmas arckifejezésbe torkollott.

- De… mit keresel te itt? Egyáltalán hogy jutottál be?

- Kyungsoo…

- Hyung? Már megint?! Komolyan… - cinikus kacajt hallatott, ami rosszul esett.

- Ha nem akarod, hogy itt legyek… - fel akartam állni, de megragadta a csuklóm.

- Ne menj el. Nem az a baj, hogy nem akarom… csak… téged féltelek. Ha ez kitudódik… -

- Nem fog. Nem tudják, hogy ki vagyok. – csak egy bólintást kaptam válaszul és egy pillanatra mintha elgondolkodott volna, aztán rám emelte fekete szemeit.

- Lea…

- Hm?

- Jó, hogy itt vagy. Hiányoztál. – míg ezt kimondta, keze a csuklómról a tenyeremre csúsztak és összekulcsolta az ujjainkat. Én csak bátorítóan megszorítottam, ezzel engedélyt adva neki egy újabb határ átlépésére.

   Egy darabig így maradtunk, csak élveztük ahogyan ujjaink egymás bőrét simogatták, nekem pedig azon járt az agyam, hogyan tudom kivitelezni amit elterveztem. Végül az improvizálás mellett döntöttem. Elengedtem a kezét, mire meglepett pillantást kaptam válaszul. A terem másik végébe sétálva elkezdtem levenni a kabátom és a sálam, majd Kaihoz hasonlóan lerúgtam a cipőimet is, a zoknikkal együtt, nehogy  elcsússzak a fényes parkettán. Elnevettem magam az idol értetlen arckifejezésén, majd visszaérve hozzá a kezemet nyújtottam felé.♫

- Nem jössz?

- Nem, mintha nem tetszene a vetkőzős műsorod de… hova is?

- Táncolni. – erre a válaszra, ha lehet, még nagyobbra kerekedtek partnerem szemei.

- Hova?!

- Táncolni. Taníts meg valamire. – habozva tekintett rám, én pedig kezdtem egyre szerencsétlenebbnek érezni magam, így vállrántva fordultam az ellenkező irányba – Ha nem akarod…

- Akarom! – olyan gyorsan és erősen kapott a vállaim után, hogy a lendülettől nekicsapódtam a mellkasának.

   Testünk immár tetőtől talpig összesimult, a füleimnél éreztem a leheletét, egyik keze a vállamról lazán leomló póló felett perzselték a bőrömet, de nem húzódtam el, ahogyan ő sem. Ehelyett karjait levezette a derekamra és még szorosabban átölelt.

- Veled akarok táncolni. – suttogta a nyakamba, mire borzongás futott rajtam végig.

- Biztos? Mert készülj fel, semmi tehetségem sincs. Lehet, hogy laposra lesz taposva a lábad. Ahhoz mit fog szólni a menedzsered? – sandítottam hátra, hogy lássam az arcát. Így vészesen közel kerültem hozzá, de ő egyenesen a szemembe nézett, majd egy huncut félmosollyal az arcán szólalt meg:

- Próbáljanak csak megállítani.

   Mosolya tükörképre lelt nálam, majd hirtelen eltávolodott és ismét a hifi felé lépdelt. Keresgélt a dalok között, én pedig a válla mellett próbáltam meglesni, de csak eltolt magától.

- Most én választok. – ekkor csendült fel a számomra is ismerős dallam a hangafalakból. Kissé cinikusan néztem rá.

- Komolyan? Erre akarsz velem táncolni?

- Igen. Miért? – kérdezte ártatlan mosollyal.

- Klisé. – válaszoltam én, de ő is érezte, hogy valójában nagyon is tetszik. Ugyanis a választott dal nem más volt, mint a „My lady”.

   Mintegy varázsütésre mozdult el mellőlem és elnagyolt, de mégis a koreográfiából már jól ismert mozdulatokkal a terem közepére táncolt, majd mutogatva hívott engem is, arcán a jellegzetes „Kai” arckifejezéssel. Kissé átkoztam magamat, ugyanis semmi tehetségem nem volt a tánchoz, de látva ahogyan újra élvezettel követte a zene ritmusát, nem bántam meg döntésemet. Tenyerébe helyezve kezemet jeleztem, hogy benne vagyok, bármire is akar tanítani.

   Zavarba ejtő volt egymás mellett állni a tükrök előtt, ugyanis fényévekkel jobban mozgott mint én, de nem adtam fel. Újra és újra megmutatta a mozdulatsort, amit nekem szánt a sajátja mellé, bár el sem tudtam képzelni, hogyan fogja összehozni őket. Tanárként nem viccelt, komolyan vette a tanításomat, minden apró mozdulatot a helyére igazított, akárhányszor nem megfelelően vittem véghez őket. Kezei a testemen cikáztak és hiába voltak mentesek minden közeledéstől, engem mégis lázba hoztak.

   Végül észre sem vettem, csak a folyamatosan ismétlődő zenére én is újra és újra táncoltam, lábaim egy idő után automatikusan mozdultak. Mikor véget ért az utolsó akkord is, felpillantottam és a tükörben egy némán és mozdulatlanul álló Kai-al találkoztam. Mert ahogyan engem nézett, tudtam, hogy nem Jongin áll mögöttem. Ezt a tekintet csakis a színpadhoz tartozott. Némán faltuk egymást a tükrön keresztül, mígnem újra elindult a dal.

És akkor megtört a jég. Jongin táncolt. Minden mozdulata pontos volt, feszes, mégis végtelenül laza és ami a legfontosabb - látszott, hogy élvezi. Lassan haladt felém, szemeim végig fogva tartva. Én szinte öntudatlanul mozdultam, vele szinkronban, így araszoltunk egymás felé lassan, de biztosan. Aztán az első refrénre elfogyott köztünk a távolság. Kai szorosan a hátamhoz simult egy pillanatra, kezei végigsiklottak az oldalamon, majd újra elváltunk.

   Így kerülgettük egymást, hol én próbáltam elérni őt, hol ő követett engem. Mikor pedig találkoztak lépéseink, csípőnk egyszerre találta meg a helyes irányt, vállaink egymásnak feszültek, a kezeim utat találtak a mellkasán, nyakán és a hajába vezettek, arcát egészen közel húzva magamhoz, az ő karjai pedig a derekam és a csípőm köré fonódtak, de az utolsó pillanatban ismét eltávolodtunk egymástól. Míg táncoltunk, úgy éreztem nem maradt olyan felület rajtam, amelyet ne érintett volna. Az utolsó ütemnél pedig egyetlen mozdulattal magához préselt, hátam mellkasának feszült, kezei a csípőm szorították, én pedig lazán a nyakán pihentettem saját karjaim.

   A csend vett minket körül, gyors légzésünkön kívül nem hallatszott más. Érzékeim élesek lettek, hirtelen többszörösen éreztem testének vibrálását ahogyan hozzám simul, ujjai érintését bőrömön, arcának enyhe érdességét a nyakam érzékeny felületén, selymes tincseit az ujjaim között, leheletét, ahogyan ruhám vékony anyagát meglebegtette.

   Hirtelen fáradtság lett rajtam úrrá, talán összeestem volna, ha Jongin karjai nem tartanak olyan szorosan. Nagy levegőt véve fejem a vállának támasztottam és lehunytam a szemeim. Szemhéjam mögött pedig újra megjelentek az együtt eltáncolt pillanatok, melyekben valahogy benne volt minden érzésünk. Merengésemből apró csókok rántottak vissza a valóságba.

   Jongin ajkai felfedezőútra indultak és milliméterről milliméterre érintették nyakam bőrét, egészen az állam vonaláig. Lélegzetemet visszafojtva néztem rá és tekintetem az övével találkozott. Egyikünk sem akart megszólalni, mert akkor megtörtük volna a körülöttünk lévő varázst, de nem is éreztem szükségét. Már nem volt mit mondanunk, mert mindent tudtunk egymásról.

   Kibontakoztam az ölelésből és szembe fordultam vele. Szemeinek kétségbeesett csillogása elárulta félelmét az elutasításomtól, de én már csak mosolyogtam és karjaimat a dereka körül átfonva megöleltem őt. Arcom ezúttal én fúrtam a vállába, hátha elrejthetem zavarom, de ő nem hagyta, mert két tenyere közé fogta az állam és úgy kényszerített, hogy ránézzek. Aztán megcsókolt.

   Vadul, finomkodás nélkül érte el ajkaimat és nem várt engedélyre, hogy elmélyítse csókunk, én pedig csak sodródtam az érzésekkel amik tetőtől talpig átjártak. Majd amilyen gyorsan kezdődött, olyan hirtelen vetett véget a pillanatnak és helyette szorosan átölelt, ezzel kicsit elemelve engem a földtől.

- Köszönöm. – suttogta halkan, én pedig tudtam, hogy többé nem fogom elutasítani.

   Lábaim lassan értek a talajra, miközben úgy is éreztem magam, mint aki valamiféle repülésből landol éppen. A helyére került minden, eszembe jutott, hogy mégiscsak a próbatermükben vagyunk, valahogy nagyobb jelentőséget kaptak a tükrök, a tiszta parketta és mintegy végszóra, kopogás hallatszott az ajtó felől, amit egy Kyungsoo-fej követett.

- Khm… bocsánat, nem akartam zavarni. Csak gondoltam szólok, hogy vége a próbának, lassan indulnunk kell Jongin. – a szólított csak vigyorogva bólintott, miközben véletlenül sem engedett el – Kint várlak.

- Köszönöm Hyung. – mikor ismét kettesben voltunk, kissé eltoltam magamtól és mosolyogva néztem  az arcát.

- Miért érzem azt, hogy ez a köszönet nem csak a mostani információért szólt?

- Másért kellett volna köszönetet mondanom? – vonta meg a vállát Jongin, futó csókot nyomva ajkaimra.

   Fejemet ingatva néztem ahogyan komótos mozdulatokkal szedegeti össze a cuccait, majd én is elindultam ugyanígy téve a sajátjaimmal. Mielőtt kiléptünk volna a teremből, még utoljára magához vont egy nem túl hosszú, de annál alaposabb csókra, ezzel elérvén, hogy pirulva lépjek ki az ajtón, ahol D.O már kissé türelmetlenül várt.

- Azt hittem sose jöttök ki.

- Egyedül is eltaláltam volna a kocsiig Hyung.

- Ch… igazán hálás lehetnél, amiért itt szobroztam, hogy kikísérjem a barátnődet.

- Kikísérni? Én azt hittem…

- Nem lenne jó, ha együtt látnának benneteket. Úgyhogy remélem elköszöntetek, mert most én elrabolom a hölgyet. – mondta ellentmondást nem tűrő hangon az énekes és a vállamnál fogva tolt el Jongin mellől, így már csak egy sajnálkozó pillantásra futotta tőlünk.

   Az SM épületét magam mögött hagyva vigyorgó tinilányként indultam a Teen Top dormba, feltételezvén, hogy Liz ezúttal is Niel társaságát élvezi. Virágzó jókedvvel robbantam be a kevésbé jó hangulatban leledző fiú-lakba és legnagyobb meglepetésemre a mindig hangos tagok itt-ott szállingóztak csupán elő, nagy csendben és gyanúsan nagy egyetértésben. Rossz érzés kerülgetett, de csak annyit kérdeztem:

- Liz?

- Itt nem járt. Ma Niel ment elé a rádióhoz. – érkezett készségesen válasz a teli szájú Ricky felől.

   Azonban előérzetem nem csalt, a furcsa, vihar előtti csendet egy dühösen bevágtató Niel zavarta meg. Az ajtót olyan erővel vágta be, hogy úgy tűnt, a keret lazít kissé a pozícióján is, nagy mozdulatokkal rugdosta a cipőjét a szekrénybe, majd biztos, ami biztos bele is rúgott a bútordarabba. Vészcsengőim megszólaltak, így szó nélkül hagytam tevékenységét és próbáltam beleolvadni az előszoba falába. A fiúk – kevésbé megáldva hatodik érzékkel – hangot adtak értetlenségüknek.

- Hyung… mindjárt szétesik a szekrény… - jegyezte meg halkan Changjo.

- Higgadj le Ahn Daniel, szeretnénk még használni a berendezést. – toldotta meg Chunji önmagához képest komoly hangnemben.

- Neked meg mi bajod? – L.Joe kíváncsian lépett előre, hogy megtekintse a romokat, de nem volt rá lehetősége, mert egy öklöt kapott az arcába.

   Niel szikrákat szóró szemmel nézett a rapperre, aki szájából kiserkent pár csepp vért törölte le és már indult volna a következő pofon-adaggal, de a többiek ráugrottak.

- Normális vagy?!

- Daniel, állítsd le magad. – Chanhee Byunghunt támogatta, az időközben előkerülő Minsoo pedig a dühöngőt fogta le.

- Elment az eszed? – sziszegte a rapper, de szemmel láthatóan nem akarta viszonozni az ütést.

- Igen! Pontosan akkor ment el, amikor szemet vetettél Lizre! – Niel hangja remegett az elfojtott haragtól, de nem kiabált – Az egész a te hibád! Ha te nem zavartad volna össze, még mindig együtt lennénk! – döbbent csend követte szavait, én pedig hamar a helyükre illesztettem a kirakós darabkáit.

   L.Joe nem szólt vissza, ezzel kissé igazolva a másik állításait, bár látszott, hogy nehezére esik tolerálni a másik mondanivalóját.  Pár feszült pillanatig még szemeztek egymással, majd az énekes lerázva magáról a leader kezeit otthagyta a döbbent bandatagokat.

   Byunghun köszönés nélkül fordult ki az ajtón, én pedig azonnal követtem őt, mivel sejtettem, hogy útja Lizhez vezet. Megállítani nem akartam, nekik kellett ezt megoldaniuk, de nem hagyhattam a húgom egyedül. A rapper futva haladt a házunk felé, én azonban taxit fogtam, így hamarabb a célba értem, de nem akartam addig bemenni, míg L.Joe nem tudott beszélni Lizzel. Várakozásom tárgya lassan felbukkant, bár fogalmam sem volt, hogyan tudta futva megtenni a nem kis távolságot

   Gond nélkül sétáltam be én is a lakásba az idol után, de mikor megláttam azt az apró csókot, inkább megálltam tisztes távolságban. Az idol minden mozdulatáról leírt, hogy nem akarja megbántani a húgomat, aki viszont egyre nehezebben viselte a kavargó érzelmeket – mivel főleg benne kavarogtak.

- Nem hagytad, hogy végigmondjam. Sajnálom, hogy nem bánom annyira, amennyire kellene. – hangzott el a kulcsmondat, ami után úgy döntöttem Liz elérte tűrőképessége határát, így kiléptem a takarásból.

#50

Lea POV

"Azt hiszem baj van." - küldtem el az üzenetet Suhonak és reméltem, hogy minél hamarabb küldenek valakit, aki el tudja rendezni a dolgokat.

   Habár Jongin jól kezelte a helyzetet, a közös fotók és aláírások ellenére is hisztérikusabbak lettek a rajongók. Egyre kevésbé tudta elkerülni a rajta matató kezeket és úgy tűnt, hogy a lökdösődésben is egyre nehezebb az egyensúlyát megtartania. Szerettem volna odamenni és valamilyen módon eltávolítani az embereket, de nem akartam még nagyobb bajba keverni őt. Csak reménykedhettem, hogy nem fotóztak le minket egymás kezét fogva.

   Kai a szemével engem keresett és amikor találkozott a tekintetünk, jeleztem neki, hogy mindjárt itt a segítség. Pont ekkor megállt az út szélén egy lesötétített ablakú kisbusz. A tolóajtó mögül öltönyös férfiak szálltak ki, mögöttük pedig Suho. Kihasználva a pillanatnyi döbbenetet amit az EXO leaderének megjelenése okozott, áttörtek a tömegen egyenesen Kai felé. Karon ragadták a szorult helyzetben lévő idolt és a kocsiba ültették. Láttam ahogyan engem keres az emberek között, de már nem talált meg. Suho amikor meglátott, halványan mosolyogva bólintott köszönésképp, majd a sötét ablakok mindegyikőjüket elrejtették a kíváncsi szemek elől.

   Hazaérve próbáltam elérni Jongint, de nem vette fel a telefont, így jobbnak láttam ha később próbálkozom. Nem találtam a helyem a lakásban, így idegesen járkáltam, amíg Liz haza nem ért.

- Hát te? Kilométer hiányod van? – kérdezte amikor belépett a nappaliba.

- Bár az lenne. – röviden elmeséltem a történteket, mire cinikusan megemelte a szemöldökét.

- Olyanok vagytok mint a szerelmes tinik. Miért kellett kézen fogva mászkálnotok az utcán?

-  De hát Ő fogta meg az enyémet!

- Te meg hagytad neki. Most már mindegy, megtörtént ami megtörtént. Attól, hogy ösvényt koptatsz a szőnyegbe, még nem fog megoldódni a probléma. Reménykedj, hogy nem készültek rólatok félreérthető fotók.

- Kösz. Igazán meg tudod nyugtatni az embert.

- Csak az igazat mondom. Mindketten tudjuk, hogy micsoda botrányt képesek csapni ebben a barátnő témában. Emlékezz Baekhyunra.

- Na, most aztán tényleg jobban érzem magam. Megyek aludni… már ha sikerül… - duzzogva vonultam be a szobámba, de az ágyamba dőlvén újra eluralkodott rajtam az aggodalom.

   Megpróbáltam még egyszer felhívni Jongint, de nem vette fel. Majd mikor már épp elaludtam volna, megrezzent a telefonom egy üzenettel a kijelzőn, miszerint rendben visszaért a dormjukba és nincsen semmi gond. Kissé tárgyilagos volt az sms, de megnyugtatott annyira, hogy el tudjak aludni.

   A következő napokban Jongin eltűnt. Nem hívott, nem érkezett több sms és futáskor sem várt az ajtóm előtt. A korábbi érzés visszatért és nem tudtam kiverni a fejemből, hogy talán csak ennyi volt. Be akarta magának bizonyítani, hogy visszakaphat, majd amikor úgy érezte egyenesbe jött, ismét elhanyagol.

   Kivételesen a Teen Top dormban ütöttem el az időmet, mert ha valamihez nagyon értettek a fiúk, akkor az a figyelem elterelés volt. A nappaliban fetrengett mindenki, szabadnapjuk lévén. Ricky, Changjo, Niel és Chunji twisterrel játszottak, így nekem jutott a megtiszteltetés, hogy kipörgessem a következő lépéseket. L.Joe és a leader a kanapén elterülve kapcsolgatták a tévét, bár bamba arcukra pillantva erős kétségeim támadtak afelől, hogy valóban nézik-e.

- Niel, bal láb a kékre.

- Mi? A kékre? De az a tábla másik fele! Mégis hogy lépjek át oda, mikor Ricky eltorlaszolja az utam?!

- Ne sápítozz, hanem csináld! Nem neked állnak benne az arcodba, úgyhogy csak ne panaszkodj! – szólalt meg valamelyik résből Chanhee, aki igencsak szorult helyzetben leledzett.

- Hyung, igyekezz már, mert Ricky lába igazán büdös! Nincs kedvem szagolni!

- Kinek a lába büdös?! Adok én… Áu! Hyung, ráléptél a kezemre!

- Hát vedd el onnan! Így el fogok esni! – kacagva hallgattam a vitájukat, miközben próbáltam rájönni, hogy melyik végtag kihez tartozik, de nem jártam sok sikerrel.

- Vigyázz, vigyázz vigyázz! – erre az egész emberkupac összeomlott, mint amikor a toronyjátékokban rossz építőelemet húzunk ki a helyéről. A twisterből kicsi a rakás lett, Rickyvel az alsó szinten.

- Szálljatok le rólam! Nem kapok levegőt!

- Aki nem kap levegőt az nem kiabál. – világított rá a tényekre az eddig csöndes L.Joe aki épp most váltott csatornát – Nem hallani tőletek a tévét.

- Nem mintha annyira néznéd. – kapcsolódott be Minsoo is.

- Hyung nem mindegy, hogy… - de mondandóját nem tudta befejezni, mert ekkor Ricky ismét felkiáltott.

- Noona! Az ott nem te vagy? – hirtelen csönd lett és minden szempár a képernyőre szegeződött.

   Éppen egy pop műsort folyt az EXO legújabb koncertjeiről és fellépéseiről készült felvételekkel. Azonban nem csak azok a képek kerültek kielemzésre, hanem megjelentek azok is, amiken engem lehetett látni, ahogyan Jonginnel kézen fogva állunk a rajongók gyűrűjében.

- Lea… tényleg benne vagy a tévében. – szólalt meg az első döbbenet után Chunji is.

- De ez… whoa Noona! Miért állsz kéz a kézben az EXO főtáncosával? – fordult felém Changjo is.

- Hát az…

- Várj… akkor akivel eddig is jártál… és aki miatt szerelmi bánatod volt… az ő volt? Egész végig vele voltál?  

- Én nem… ezt nem értem… hogyan… - csak dadogni tudtam, miközben a képernyőre meredtem, ahol folyt a találgatás, hogy vajon ki az a rejtélyes lány a képen.

- Hagyjátok már! Mindenki menjen a dolgára. – rendezte le a kérdezősködést Minsoo és kikapcsolta a zajládát a kedvemért. Hálásan néztem rá, de nem mondtam semmit.

- De Noona… ezt el kell mesélned… - jött oda hozzám Changjo, mire a leader egy jól irányzott rúgással adta a tudtára, hogy az előbb nem viccelt – au, Hyung! Most miért…

- Foglalkozz a saját dolgoddal. Gyerünk. – intett a fejével is a rapper miközben L.Joe a pólójánál fogva húzta maga után a maknae-t.

   Néztem őket ahogyan egyesével elvonultak a szobáikba, én pedig egyedül maradtam a gondolataimmal. Megpróbáltam újra hívni Jongint, de ismét nem vette fel. Arcom a tenyerembe temettem és úgy ültem egészen addig, míg egy tenyér simult a vállamra. Feltekintve Minsooval találtam szembe magam.

- Jól vagy?

- Aggódom.

- Nem kell. Nem tudják ki vagy, egy kép alapján nem hiszem, hogy megtalálnának. – mondta komolyan a szemembe nézve.

- Én miatta aggódom, nem magam miatt.

- Hogy vele mi lesz… az a cégen múlik. – mondta, majd megsimogatta a vállam és ő is elsétált.

   Hazaérve az interneten kezdtem el keresgélni a legújabb hírek után.  A rajongói oldalaktól kezdve a kisebb-nagyobb hírportálokon is megjelent a fénykép és az ehhez kapcsolódó videók, fellépésekről, illetve azok is, amik akkor a sétányon készültek. A közhangulat nem volt rózsás, mindenfelé mérges, rosszindulatú üzenetek röpködtek, amik nem estek jól. Azonban a cég kijelentette, hogy szó sincs barátnőről és a képen látható személy egy a sok rajongó közül, akinek éppen akkor sikerült megfogni Kai kezét. A böngészésből a telefonom csörgése ragadott ki. Ijedten kaptam utána, majd idegesen szóltam bele.

- Igen?

- Noona? Kyungsoo vagyok.

- Kyungsoo? Mi történt? Miért nem veszi fel Jongin a telefontját? Mi folyik itt? ÉS hogy a túróba kerültem fel az internetre, pláne a tv-be? - a kérdések egymás után buktak ki belőlem, még levegőt is elfelejtettem köztük venni.

- Ezek szerint láttad a híreket.

- Még szép, hogy láttam! Jézusom, benne voltam a tévében! – idegességemet nem tudtam palástolni, de D.O mindig higgadt hangja ezúttal is megnyugtatóan hatott rám.

- Ezért hívtalak. Ne izgulj, minden rendbe fog jönni, egy idő után elcsendesedik ez is, mint az összes többi ilyen hír. Viszont a menedzser nagyon megharagudott Jonginra. Elvették a telefonját és nem engedik sehová sem a kötelező programokon kívül. Ki se teheti a lábát a gyakorlóteremből és a dormból. De kérlek ne haragudj rá rendben? – meglepetten hallgattam egy darabig. Túl sok volt a kapott információ.

- Lea… itt vagy még? Halló?

- Igen, itt vagyok… nem haragszom. Kyungsoo… Jongin… ő hogy van?

- Hát… talán beszélned kellene vele. Bejár a próbákra, de továbbra hajlandó ténylegesen gyakorolni… Szerintem nincs valami jól. És a menedzserek egyre ingerültebbek.

- De ha nem engedik el sehova akkor hogyan beszéljek vele? Ez az egész az én hibám…

- Nem! Ne is gondolj erre! Csak gyere ide. Gyere ide és találkozz vele, kérlek.

- Mégis hogy gondoltad?

- Elintézem, csak gyere ide holnap jó? A céghez. Úgyis késő estig próbálunk. Felhívlak amikor jöhetsz.

- Rendben. Kyungsoo?

- Hm?

- Köszönöm. – mondtam, aztán megszakítottam a hívást.

   Tekintetem visszatévedt a laptopomra, ahol a megkezdett videó zavartalanul haladt tovább. Néztem ahogyan táncolnak, azonban Kai tényleg nem volt önmaga. Mozdulatai tökéletesek voltak, de inkább hasonlított egy tökéletesen táncoló, élettelen robotra, mint arra a fiúra, aki mindig mosolygott és átélte a koreográfiákat. Elgondolkodva figyeltem az arcát, hátha valamit le tudok olvasni róla, de nem jártam sikerrel.

   Másnap semmi másra nem tudtam koncentrálni, csak a telefonom kijelzőjét szuggeráltam, hátha akkor hamarabb hív Kyungsoo. Végül beláttam, hogy tényleg nem lesz jobb a helyzet, ha „ösvényt koptatok a szőnyegbe” – ahogy Liz is mondta. Így levágtam magam a kanapéra, de a nyugalmi állapot csupán néhány pillanatig tartott, mert a csengő hangjára szöcskéket megszégyenítő ugrást vittem véghez és az ajtót szinte feltéptem a nagy lendülettől, reménykedve, hogy Jongin talán el tudott szabadulni.

- Azt hittem a menedzseretek nem… - meglepetten hallgattam el, amikor Minsoo-val találtam szembe magam.

- Mi van a menedzseremmel?

- S.. semmi. A tieiddel semmi. – motyogtam lehajtott fejjel.

- Á, szóval nem engem vártál… Sajnálom, hogy csalódást okoztam de… ha nyilvánosságra került a dolog, nem hiszem, hogy a srácot egyhamar cégen kívülre engedik majd.

- Miért jöttél Minsoo? – kérdeztem nem túl barátságosan, még mindig az ajtóban állva.

- Azt hittem ettől azért jobban fogsz nekem örülni. Be sem engedsz? – emelte fel a szemöldökét kérdőn.

- Ja, de. Gyere beljebb. – álltam félre az ajtóból, majd visszasétáltam a kiindulási helyemre és felvettem a kiinduló pózt, a telefonom bámulva.

- Ezzel nem vagy előrébb. – kapta ki a kezemből az említett eszközt C.A.P és letette az asztalra.

- Hé!

- Onnan is halljuk, ha csörög. Tudtommal nincs jedi-erőd, sem pedig rejtett agyhullámaid, hogy akkor csörögjön a telefonod, amikor te akarod.

- De akkor is… Azért jöttél, hogy az agyamra menj? A fejmosást már megkaptam Liztől, köszönöm, bőven elég volt. Így is kellően rosszul érzem magam. Ráadásul most már mindenki tudja. – duzzogva karoltam át felhúzott térdeimet és magam elé meredtem, miközben vendégem lazán leült mellém a kanapéra. Nem néztem rá, de érzékeltem, hogy közel volt. Túl közel.

- Először is, nem kell rosszul érezned magad miatta. Másodszor már eddig is tudta mindenki, csak a te kedvedért játszották el, hogy mégsem. És nem azért jöttem, hogy ne legyél egyedül. Elég idegörlő lehet várni miközben nem tudsz semmit sem biztosan.

- Akkor… - nem tudtam végig mondani, mert az állam alá nyúlt és maga felé fordította a fejem.

- Egyszerűen csak aggódtam érted. – hangja komolyan csengett, szemei pedig gyanúsan csillogtak. Távolabb akartam húzódni, de túl durvának éreztem volna, ha elrántom magam az ujjai közül, így tárgyilagos hangommal próbáltam a hangulatot megtörni.

- Köszönöm, de nem kell aggódnod értem. Jól vagyok. De te miért vagy itt?

- Ezt már kérdezted, én pedig már válaszoltam rá.

- Tudod, hogy értettem.

- Még nem mondtam le rólad Lea… - hüvelykujja megmozdult és finoman simított végig bőrömön, ami ugyan kellemes volt, de egyfolytában Jonginra emlékeztetett és ő járt a fejemben. Jól esett volna elfogadni Minsoo közeledését, jó lett volna kisírni magam a vállán, de tisztában voltam vele, hogy az lenne a legkevésbé etikus döntés. Ezért finoman megfogtam a kezét és az arcomról visszahelyeztem az ölébe.

- Nem tartom tisztességesnek egyikőtökkel szemben sem, ha ezt most elfogadom. – válaszoltam a szemébe nézve, őszintén – Azt hiszem előbb vagy utóbb ki kell mondanom Minsoo, amit talán már mindketten tudunk egy ideje, csak nem akartuk tudomásul venni.

- Mit fogsz tenni, ha én nem akarom hallani? – én akartam színt vallani, de Minsoo őszintesége meglepett. Ez volt az első alkalom, hogy nyíltan beszéltünk kettőnk kapcsolatáról.

- Ezentúl nyílt lapokkal akarok játszani.

- Én téged kedvellek, te pedig őt, én mégsem adom fel. Mi lehetne ennél nyíltabb? – kérdezte a szemeimbe nézve, nekem pedig a torkomra forrt minden szó. Minsoo soha nem mondta hogy kedvel. Talán ezért is sodródtam közéjük, de már felesleges volt ezen töprengeni, mert ami volt, az elmúlt, nekem pedig döntenem kellett. Ám mielőtt megszólalhattam volna, az asztalon rezgés, majd később dallam is jelezte, hogy megjött a hívás, amire annyira vártam.

- Azt hiszem a mondandód mégiscsak el kell halasztanod. – törte meg a szótlanságot a leader, kifelé készülve a szobából.

- De Minsoo én…

- Szerintem sürgősen fel kéne venned. – dobta oda válaszként a megkezdett mondatomra, majd mosolyogva kilépett az ajtón, búcsúzóul intve egyet. Egy darabig csak bambán néztem utána, aztán őrültként vetettem magam az asztal felé és kapkodva vettem fel a még mindig csörömpölő telefonom.

- Na végre, azt hittem már sosem veszed fel. – hallatszott Kyungsoo méltatlankodó hangja a vonal másik végéről.

   Figyelmesen hallgattam végig az utasításait, majd kapkodva szedtem össze a dolgaim és tornádóként suhantam ki a lakásból. A lendületem azonban csak addig tartott, amíg fel nem szálltam a buszra. Néztem a mellettem elsuhanó embereket, autók pislákoló fényét, de csak az járt a fejemben, hogy mit mondhatnék Jonginnak ha találkozom vele. Igazság szerint féltem. Féltem, mert ő sokkal többet veszíthet ezzel az egésszel, mint én.

   Ahogy leszálltam a Kyungsoo által megadott helyen, a gyomrom már akkorára zsugorodott, hogy akár új fogyókúrás rekordot is felállíthattam volna. Gyalog mentem tovább, de nem kellett sokat koptatnom a cipőimet, az SM Entertainment épülete hamarosan ott magasodott előttem. Más volt, mint amire számítottam, egy forgalmas út mellett inkább irodaépületre hasonlított, mint egy „idol gyárra”. Nagy sóhajjal indultam el és kerültem meg az épületet. Az egyik hátsó ajtónál egy kapucnis, alacsonyabb alak várakozott, közelebbről pedig megismertem D.O vonásait.

-Csakhogy itt vagy. – köszöntött mindig széles mosolyával az énekes.

- Pedig siettem. Ne haragudj, hogy várnod kellett rám.

- Te ne haragudj, hogy ide rángattalak.

- Ez a legkevesebb, amit megtehetek. Miattam az egész banda bajba került. – bűntudatom eluralkodott rajtam és lehajtott fejjel szemléltem a cipőm orrát, de egy mosolygós arc kúszott a látóterembe.

- Ugyan, te semmiről nem tehetsz. Mellesleg az egyetlen aki bajban van, az Jongin.

- Ez nem segített, ugye tudod? – édes kuncogás hagyta el az ajkait, de nem válaszolt, csak a vállamnál fogva invitált beljebb az épületbe.

- Menjünk, mielőtt meglát minket valaki, mert akkor tényleg bajban leszünk.

   Folyosókon haladtunk végig, már kezdtem aggódni, hogy az én tájékozódó képességeimmel többé nem fogok kijutni az épületből. Végül egy ajtó előtt megálltunk.

- Jongin  bent van. Menj, beszélj vele, könyörögj neki , verd el, vagy csinálj bármit ami működik. Hátha te tudsz rá hatni.

- Kedves tanácsok, észben tartom mind. De a felelősség a tied, mint értelmi szerzőé. – mondtam halkan nevetgélve.

- Ha beválik, bármit vállalok.

- És a többiek? Mi van, ha észrevesznek?

- Ilyenkor már nem sokan vannak bent a cégnél, a többiek pedig másik teremben vannak. Jongin egyedül gyakorol.

- Nem tudom, mit mondhatnék neki.

- Szerintem épp elég, ha itt vagy.

- De… - csak tagadólag megrázta a fejét és intett, hogy menjek be.

   Azzal ott hagyott a gondolataimmal. Kezem lassan a kilincsre helyeztem, és finoman résnyire nyitottam az ajtót. Belestem, de először csak a hangos zenét fogták fel érzékeim, ezután következett a terem látványa. A szemben lévő falat tükrök borították, azokban láttam viszont magam, ahogyan egy résen leselkedem. Végül pedig megláttam Jongint a földön ülve. A parkettát bámulta, ingatta fejét az ütemre, de nem táncolt.

   Már oda akartam menni hozzá, de felpattant, a terem közepére sétált és megállt a tükörrel szemben. Egyszer sem tekintett fel, így nem vette észre, hogy figyelem. Én pedig vártam. Vártam, hogy elkezdjen táncolni, de nem történt semmi, csak állt, ujjai néha az ütemmel szinkronban doboltak, de ezenkívül egyáltalán nem mozdult. Mikor elege lett az egy helyben álldogálásból, frusztráltan a hajába túrt és dühösen csapott rá a nagy hifi-berendezésre, majd a fal mellé vágta le magát, fejét csukott szemmel lehajtva. Megunva a várakozást, nagy levegőt vettem és beljebb toltam az ajtót, belépve a terembe ahol körülvett a zene. Hirtelen ötlet fészkelte be magát a fejembe, így hát határozottan vettem az irányt Jongin felé.