#46

Liz POV

   Az elmúlt hetekben azt hiszem egy életre elment a kedvem az álláskereséstől. Még Lea lelkesedése is egyre lejjebb apadt egyenes arányban a rászánt idő mennyiségével. Végül mégis egy Szöuli rádió meghallgatásán kötöttünk ki, ami talán az utolsó reményem volt. Együtt ültünk a váróban, ahol leültettek minket és hallgathattam nővérem nyafogását.

- Miért is kellett nekem elkísérnem? Miért nem jött Niel?

- Ha nem tűnt volna fel, nem vagyunk valami jóban mostanság... - forgattam meg a szemeim.

- Akkor szólhattál volna Byunghunnak is. Fogadok, hogy egy szavadba került volna és most én élvezhetném a szabadnapom.

- Őt meg Niel miatt nem hívhattam... Jézusom ne tégy úgy, mintha semmit sem tudnál!

- Ha már itt tartunk, igazán eldönthetnéd, hogy mit szeretnél. Nem fognak örökké várni. Legrosszabb esetben pedig mindhárman elhidegültök egymástól. Ezt akarod?

- Ne fesd le túl drámaian. Ha meg ilyen okos vagy, inkább adj használható tanácsot... - duzzogva fontam össze karjaim magam előtt.

- Nem várhatod, hogy én mondjam meg, mit csinálj. Nem választhatok helyetted. Támogatlak, de a döntés a te sarad.

- Kössz. Igazán sokat segítettél.

- Szívesen, bármikor. - szívesen letöröltem volna a mosolyát, de nem tartottam jó ötletnek a rádióállomás kellős közepén.

- Ilyenkor nagyon utállak. - jegyeztem meg.

- Jó, akkor nézd innen: a saját dolgommal sem boldogulok, akkor meg miért vársz tőlem segítséget?

- Nahát, a minden-tudó nővérem nem tudja a megoldást valamire! - színlelt csodálkozással néztem rá, mire ő forgatta meg a szemeit.

- Hát ha ettől jobban érzed magad én sem... - mondandóját nem tudta befejezni mert, egy meglehetősen mély hang úszott felénk.

- Lea! - mindketten a hang irányába fordultunk. Meglepetésemre Jongin és Chanyeol sétáltak velünk szemben.

   Én nagy szemeket meresztve bámultam a közeledőkre, akik egymás mellett kissé gigantikusnak tűntek a kis székem magasságából, főleg Chanyeol. A manófülű szívélyesen lapogatta meg Leát, mint ahogyan a régi jó ismerősök szokták.

- Chanyeol! Örülök, hogy látlak. Mit kerestek itt?

- Interjúra jöttünk, valahol itt keringenek az épületben a többiek is. De te...?

- Áh, én csak a húgomat kísértem el. Igaz is, ti még nem találkoztatok. Ő itt a húgom, Liz. Liz... gondolom nem kell bemutatnom Chanyeolt. - fordult felém nővérem úgy, mintha csak most tudatosult volna benne, hogy én is jelen vagyok. Szúrósan néztem rá, a másik kettőről tudomást sem véve egészen addig, amíg meg nem hallottam Jongin suttogó hangját.

- Ne vedd zokon ha mogorva, tudod, meséltem róla. De nem olyan ijesztő, mint amilyennek elsőre látszik. - szemöldököm az egekbe szaladt ennek hallatán, Lea pedig idegesen bökte oldalba az idolt. Chanyeol azonban úgy mosolygott rám, mintha mindez meg sem történt volna, majd finoman meghajolt. - Park Chanyeol vagyok. Nagyon örülök. - még kezet is nyújtott. Én pedig mindenki legnagyobb meglepetésére széles mosolyra húztam a szám, csak azért is kedves akartam vele lenni.

- Ahogy Lea az előbb mondta, én Liz vagyok. Nagyon örülök. - mondtam miközben elfogadtam a felém nyújtott kezet és én is meghajoltam. Lea és Jongin megrökönyödve álltak mellettünk, a manófülű pedig huncutul rám kacsintott.

- Öhm... Jongin... beszélhetnék veled egy kicsit négyszemközt? - mondta a nővérem és látszott rajta, hogy a mosolya nem teljesen őszinte. Majd elráncigálta magával a megilletődött idolt, de még láttam ahogyan vállon üti kissé és idegesen gesztikulál.

 - Szegény Jongin... mit fog ezért kapni. Mintha nem lenne már így is elég a számláján amiért Lea orrolhat rá. - nevetett mintegy mellékesen az időközben mellettem helyet foglaló Chanyeol. Csodálkozva emeltem rá a szemeim:

- Te is tudod?

- Igen. Amióta Jongin kihagyja a próbák nagy részét nagyjából az egész banda tudja, hogy mi folyik köztük, csak épp meghagyjuk őt abban a hitben hogy titokban tudja tartani. Nem akarunk beleszólni. Kyungsoo épp eleget segít neki. - hanyagul rántotta meg a vállát, mint akit tényleg nem érdekel a dolog, de elgondolkodó arca másról árulkodott.

- De téged mégis aggaszt igaz? - nem tudom honnan vettem a bátorságot a kérdéshez, de valahogy Chanyeol el tudta velem feledtetni a gátlásaimat és úgy éreztem mintha már régen ismernénk egymást.

 - Whoa... pszichológus vagy? Egyébként ha őszinte akarok lenni, igen, aggaszt. Nem csak a banda miatt, bár a menedzserünk őrjöng néha, de aggódom Jonginért. Remélem a nővéred hamarosan meglágyul. De elég volt kettejükből. Te miért vagy itt? - olyan hirtelen változott meg a hangulata, ahogyan felém fordult az ezer wattos mosolyával, hogy egy pillanatra el is felejtettem miért jöttem.

- Hogy én? Izé... én a meghallgatásra jöttem. Munkát keresek.

- Itt? Szóval akkor mégsem vagy pszichológus. - vigyorgott, ami engem is nevetésre késztetett.

- Nem. Nem vagyok. Gyakornoknak jelentkeztem ide, aztán majd meglátom hogyan alakul. Ha felvesznek egyáltalán.

- Biztosan fel fognak, ne izgulj. Csak beszédesnek kell lenni.

- Akkor azt hiszem mehetek is haza.

- Ugyan miért?

- Nem vagyok valami kommunikatív idegenek előtt. Nem erősségem a beszéd.

- Ez nem igaz. Mi is nagyon jól elbeszélgetünk.

- A-az más. Azért hoztam magammal Leát, hogy legyen egy kis támogatás. De úgy tűnik fontosabb dolga van jelenleg. - meredtem abba az irányba amerre Lea és Kai eltűntek a szemem elől.

- Itt vagyok én. - mondta erre Chanyeol teljes nyugalommal és az elmaradhatatlan harminckét-fogas mosolyával.

- Azt nem lehet... neked műsorod lesz nem?

- Az később lesz. A többiek még szétszéledve, Jongin is eltűnt, szóval ráérek. - vonta meg a vállát. Ekkor odajött az asszisztens és szólt, hogy bemehetek.

- Hát... akkor kívánj szerencsét. - sóhajtottam felállva, de meglepetésemre az idol is felállt.

- Nincs szükség rá. Bekísérlek.

- De hát...

- Jól ismerek itt mindenkit, nem lesz baj. Gyere csak. - mondta, majd kezét a vállamra téve finoman irányított maga mellett, hogy kövessem.

   Odabent a kezdeti zavaromat hamar oldotta Chanyeol jelenléte, amiért igazán hálás voltam. Eleinte kellemesen elbeszélgetett a férfival, aki szintén barátságosnak bizonyult. Majd engem is bevont a társalgásba és észre se vettem, hogy a végén szinte már csak engem kérdeztek én pedig könnyedén válaszoltam. Végül egy állással a zsebemben és Chanyeollal az oldalamon távoztam. Odakint Lea már várt Kaial és a nyakamba ugrott amikor elmondtam, hogy enyém a gyakornoki munka. Elindultunk kifelé, ahol elbúcsúztunk a fiúktól, de még Chanyeol a kezembe nyomott egy cetlit mielőtt otthagytuk volna őket.

- Ez a telefonszámom. Hívj bármikor, ha szükséged van rám. - mondta.

- Hyung! Gyere már, megjöttek a többiek! - nógatta Jongin, így még kaptam egy intést és ha lehetséges, egy még nagyobb mosolyt és elindultunk.

   Hazaérve mosolyogva pötyögtem a papírlapról a számokat a telefonba. Fel voltam dobva annak ellenére, hogy Niel változatlanul nem keres, ellentétben L.Joeval akivel viszont én nem akartam túlzásba vinni a barátkozást. Rosszul esett hogy a meghallgatásra Leát kellett elhívnom, már csak azért is mert ez az egy szabadnapja lett volna.

   A rádióban két nap múlva kezdhettem. Először az egész egy nagy káosznak tűnt számomra. Csak apróságokat kellett megtennem, az egyik nagyon kedves műsorvezető mellé osztottak be asszisztensek. Yura végtelenül segítőkész volt és beszédes, épp annyira, hogy megkönnyítse a kommunikációt az én hiányosságaim mellett. Én pedig csendesen figyeltem, vizet hordtam és felügyeltem Yura időbeosztását.

   Egyik nap este éppen kifele tartottam a stúdióból, amikor egy ismerős alak mellett mentem el. Megálltam, majd gyanakvóan visszafordultam. L.Joe a kapucnija alól somolygott rám én pedig lefagyva álltam, amíg el nem indult felém, kézen fogott és kisétált az épületből.

- Hazakísérlek.

- Nem emlékszem, hogy hívtalak volna... Egyébként szia.

- Engem nem kell kérni. De az előbb azt hittem már meg sem ismersz így, hogy minden nap hírességekkel dolgozol.

- Nem én dolgozom velük. Csak a vizet hordom.

- Az ugyanaz. - megálltam és a szemeibe néztem.

- Miért jöttél Byunghun?

   A pályán történtek óta nem beszéltünk, most pedig olyan volt, mintha mi sem történt volna. Úgy éreztem magam mintha a könyvben véletlenül kettőt lapoztam volna és most a szereplők már túl lennének a problémán. Csakhogy én nem voltam túl rajta, pedig ha tehetném a könyv végére lapoznék.

- Mostanában nem jársz hozzánk és Lea mondta, hogy itt dolgozol...

- Persze, hogy Lea mondta. - forgattam meg a szemeim. A nővérem néha túl buzgó.

- Nem helyes, hogy itt vagy. Inkább menj haza.

- Miért? Niel miatt? Ha annyira aggódna miatta, hogy kivel találkozol, akkor ő lenne itt és nem én. Te látod őt valahol?

Már kezdtem volna megrázni tagadólag a fejem, de egy hang a hátam mögött megakadályozott.

- Biztos vagy benne Hyung? - Niel kezeit zsebre vágva, lazán sétált utánunk, majd mikor beért minket megállt mellettem és birtoklón a vállamra tette a kezét. - Ezek szerint mégiscsak érdekel.

   A két fiú farkasszemet nézve állt egymással én pedig a döbbenettől mozdulni sem tudtam. Niel látszólag magabiztosan méregette az idősebbet, akinek csak a megfeszülő állkapcsa árulkodott az érzelmeiről. A körülöttünk szikrázó indulatokból el lehetett volna látni árammal egy háztartást, így a rapper megelégelte a dolgokat és rám nézve elköszönt.

- Azt hiszem jobb, ha megyek. Majd máskor hazakísérlek. - már csak a hátának bólinthattam, majd néztem ahogyan távolodó alakja egyre kisebb.

   Mikor már egyáltalán nem láttam, szúrósan a mellettem levő énekesre néztem majd leráztam magamról a kezét és elindultam. Régen találkoztam Niellel és zavaromon nem segített a Byunghunnal való kellemetlen találkozás sem. Azonban ezen hamar felülkerekedett a sértettség érzése, ahogyan eszembe jutott, hogy mennyi ideig nem keresett.

- Liz! Kérlek várj meg! - válasz nélkül haladtam előre, küzdve a bennem dúló ellentétes érzésekkel.

- Liz... legalább had kísérjelek haza.

- Miért akar hirtelen mindenki hazakísérni? - motyogtam az orrom alatt, de Niel meghallotta.

- Liz, beszélnünk kell. Meg kell beszélnünk a dolgokat. Kérlek. - olyan szépen mondta az utolsó szót, hogy megálltam, de továbbra sem néztem rá. Inkább cipőm orrával kavicsokat rugdostam a betonon.

- Liz... én sajnálom oké? Hülyeségeket beszéltem. Nem kérhetem, hogy a kedvemért ne állj szóba L.Joe hyungal. Csak... tudod... nem akarok féltékeny lenni. Kérlek ne haragudj, hogy... hogy nem kerestelek. Nem tudtam hogyan...- most már ő is a földet pásztázta, így vettem a bátorságot, hogy rápillantsak.

    Egy darabig így álltunk, aztán megkereste szemeivel a tekintetem, de én nem tudtam semmit sem mondani, csupán megráztam a fejem. Nem tudtam hogyan lépjek túl a zavaromon, de képtelen voltam egyik pillanatról a másikra rámosolyogni és elfelejteni ami történt. Niel ezt viszont úgy értelmezte, hogy nem haragszom, ezért lassan a kezem után nyúlt és összekulcsolta ujjainkat.

- Hazakísérlek. - mondta majd szép lassan maga után húzott.

   Hazáig nem engedte el a kezem. Az ajtó előtt megálltunk, maga felé fordított és finom puszit adott az arcomra, majd mikor látta, hogy nem ellenkezem, kaptam egy futó csókot is a számra.

- Akkor nem haragszol? - kérdezte mosolyogva, én pedig kezdtem ismét feloldódni.

- Nem. - mondtam csak ennyit egy halvány mosollyal az ajkaim szélén. Még kaptam egy széles vigyort, azzal elindult visszafele, én pedig befele, hogy nyissam az ajtót. Örültem, hogy ismét szent a béke közöttünk és elszántan próbáltam figyelmen kívül hagyni azt az apró kérdést, ami halványan visszhangzott a fejemben: Meddig?

#45

Lea POV

   Reggel korábban ébredtem mint terveztem, de már nem akartam visszaaludni. Kitapogattam az ásványvizes flakonomat az ágy mellett, majd lassan lépegetve elindultam a konyha felé. A nappaliba érve azonban pont olyan hangokat hallottam meg, mintha valaki főzne a konyhában. Ami eredetileg nem lenne furcsa, de tudtam, hogy Liz nem tartózkodik a házban, azt pedig gyorsan kizártam a lehetőségek közül, hogy a konyhám automatizálta volna magát.

   Gyanakodva néztem körül valamilyen fegyver után, de a kezemben lévő flakonon kívül semmi használhatót nem találtam. Így azt szorosabbra fogva, határozott tempóra váltva lódultam a tetthely felé, amikor hatalmas csörömpölés és jajgatás törte meg az addig viszonylagos csendet. A konyhaajtóba érve meglepetésemben elengedtem rögtönzött fegyveremet, ami újabb csattanást eredményezve ért földet, azt pedig az én hangom követte.

- Jesszusom, Jongin! - a szólított kétségbeesetten nézett rám, míg kezét a vízcsap alá tartotta - Mégis mi a fenét művelsz a lakásomban korán reggel?! És egyáltalán ki engedett be?! - hangom élesen vágta át a köztünk lévő, üres teret.

- Hát... - kezdett bele a magyarázkodásba Jongin, de ekkor a tűzhelyen hagyott serpenyő füstölni kezdett.

   Sietősen mozdultam, lekaptam az edényt a benne füstölgő, felismerhetetlen valamivel együtt és a fürdőszobáig meg sem álltam vele. A szénné égett ételt a wc-be, a serpenyőt az egyik hátsó ablakba tettem és visszasétáltam Kaihoz, aki még mindig ugyanott állt.

- Te szerencsétlen. Mégis mi történt? - álltam oda mellé, finoman odébb tolva a vállánál, hogy én is odaférjek a csaphoz.

- Azt hiszem megégettem a kezem...

- Hadd nézzem. - a kezéért nyúltam és a szemem elé emeltem. Elég csúnyán megégett, a bőr elénk pirosban pompázott és már hólyagosodni is elkezdett.

   Némán vezettem a sziszegő idolt az egyik székhez és lenyomtam rá, majd elindultam ismét a fürdő felé, ezúttal a gyógyszeres dobozért. Kötszerrel és kenőccsel felszerelve tértem vissza a tetthelyre, ahol váratlan vendégem újra a csap mellett állt. Sóhajtva ragadtam meg széles vállait és visszanyomtam a székre, jómagam pedig leültem a földre elé, hogy sérült végtagját kényelmesen pihentethesse a térdén, míg bekötözöm.

- Au, auauauau...

- Ne jajgass már annyit.

- De fáj.

- Túl fogod élni. Nem vagy már óvodás. - válaszoltam anélkül, hogy felpillantottam volna. Igyekeztem úgy tenni, mint aki nagyon koncentrál a feladatra. - Elárulnád mit keresel a lakásomban hajnalok hajnalán?

- Meg akartalak lepni.

- Hát az sikerült. - mosolyom nem volt teljesen cinizmus mentes, de szórakoztatott a helyzet.

- Nem épp így terveztem... ne haragudj... - felpillantottam, mivel már szép fehér kötés borította Jongin kezét.

   Tekintetünk találkozott, szemei pedig furcsán csillogtak. Nehezemre esett ellenállni neki és fenntartani a látszatot, illetve a távolságot megtartani kettőnk között.

- Hát akkor hogyan tervezted? - talán csak suttogtam, de nem vettem észre, mert ahogy ott térdeltem a földön, Jongin ép keze elindult az arcom felé, de olyan lassan, mintha félne megérinteni. Én azonban elszakítottam a tekintetem és feltápászkodtam, mielőtt még elérhetett volna.

- Meg akartalak lepni egy finom reggelivel. Egy kicsit... gondoskodni akartam rólad. Ehelyett neked kellett ápolnod engem. - hangjában mosoly bujkált, én pedig szintén mosolyogva vittem a helyére a kellékeimet, majd visszatértem Jonginhoz, aki ekkorra már megterített és őrjítő félmosolyával várt az asztalnál.

- Azért megkóstolod? Az első adag elég jól sikerült. - elképedve meredtem rá egy percig. Nem tudtam összeegyeztetni a hirtelen hangulatváltozásait.

- Nincs neked enyhe személyiségzavarod? - kérdeztem egyik szemöldököm magasra emelve, mire a csábító Kai helyébe egy értetlen Jongin lépett.

- Már miért lenne? De ha szeretnéd, akár még lehet is. - huncut arckifejezése ismét megjelent, én pedig mosolyogva és a fejemet ingatva ültem le az asztalhoz.

- Akkor kapok reggelit? - kérdeztem bátorítóan, mire egy tányér egész szép tojástekercs került elém zöldségekkel és sajttal.

   Ámulva néztem egyik kedvenc ételemre, melyet eddig csakis a húgom készített nekem, így azonnal tudtam, hogy kinek a keze lehet a dologban.

- Te nem eszel? - kérdeztem a felettem álldogáló Jongint.

- Öhm... lehet?

- Jaj... ülj már le, így nem tudok enni, hogy felettem állsz és bámulsz. - erre levágta magát mellém, én pedig középre toltam a tányért. Egy darabig néztem, ahogyan szerencsétlenkedik a bekötött kezével, majd megunva kikaptam a kezéből a pálcikákat és egy tekercset felvéve tartottam a szájához, mire hátrahőkölt.

- Na nem. - jelentette ki felháborodva.

- Most meg mi bajod van?

- Arról volt szó, hogy én gondoskodom rólad, nem pedig fordítva.

- Még magadról sem vagy képes gondoskodni. - böktem a kezére, mire sértett pillantást kaptam, majd elgondolkodott. Már hallani véltem a fogaskerekek csikorgását amikor Jongin arca ismét felderült. Kezemből kivette az egyik pálcát és egyenesen beleszúrta az előttünk heverő ételbe, majd a szám elé tartotta.

- Látod? Megy ez nekem. Most pedig nyisd ki a szád.

- Szívesen letörölném ezt az önelégült vigyort az arcodról.

- De egy sérült embert nem ér bántani. Most pedig mond, hogy "á".

  Kelletlenül nyitottam apróra a számat és hagytam, hogy finoman belehelyezze a tojást, ami azt illeti nagyon ízlett. Be kellett látnom, hogy komolyan gondolta amikor azt mondta vissza akar kapni. Nem volt már erőm ellenállni neki, így szép lassan felengedtem a társaságában. Kacagtunk mint a gyerekek és mindent eltüntettünk a reggeliből.

   Mikor már az edények is tisztán sorakoztak a mosogatóban, két bögre teával ücsörögtünk a kanapémon, tisztes távolságban ugyan, de barátságosan beszélgetve.

- Szóval hogyan is jutottál be ide? Mert az biztos, hogy én bezártam az ajtót.

- Nem mondom meg. Miből gondolod, hogy a rejtett képességeimet megosztom veled? - sejtelmesen vigyorgott rám, mint aki tényleg rendelkezik ilyesmivel.

- Nem gondoltam volna, hogy Lizzel ennyire jóban vagytok. Azt hittem utál téged.

- Aha, én is. Mi? - kapott észbe - Ő... nem is beszéltünk.

- Ennyit a rejtett képességeidről. - szögeztem le az egyik szemöldököm ismét a magasba emelve.

- Jó, tényleg Liz kulcsával jöttem be. De az én ötletem volt.

- Igazán? - hangomból sütött, hogy nem hiszek neki.

- Igen! Liz csak... segített a kivitelezésben. Meg Kyungsoo hyung is...

- Értem, értem. Szóval mindenki összeesküdött ellenem.

- Én úgy fogalmaznék, hogy értünk, nem pedig ellned. De tetszett igaz? - mikor feltette ezt a kérdést, arca már komoly volt, úgy várta a válaszomat. Tényleg igyekezett.

- Miért teszed ezt?

- Mit?

- Miért zavarsz össze? - suttogtam.

   Talán azt reméltem így nem hallja meg amit mondok. Erre Jongin közelebb csúszott hozzám a kanapén, lábaink összeértek, ami enyhe bizsergést váltott ki belőlem. Kezével végig simított a karomon, ahol érintése libabőrt hagyott maga után és az arcomhoz érve finoman maga felé fordított, hogy a szemembe nézhessen.

- Mert... hiányzol... - suttogta ő is.

   A szavak a torkomon akadtak, csak Kai csillogó szemeit láttam és ajkait, amik közeledtek felém. Valahol egy hang sikoltozott a fejemben, hogy csókoljon már meg, egy másik pedig azt fújta, hogy küldjem el. Egész halkan, de ez épp elég volt ahhoz, hogy úgy érezzem, hadilábon állok nemcsak az előttem ülő idollal hanem önmagammal is. Amíg ezen gondolkodtam, puha ajkak simultak az enyémre. Érintésükre elhalkultak a hangok és helyüket kellemes érzés vette át.

   Jongin tenyerét a hajam alatt a tarkómra simította, majd hüvelykujja finom köröket írt le a bőrömön. Szemeimet nem hunytam le, így láthattam partnerem lezárt pilláit és egyetlen gondolat fúrta be magát a fejembe: ő is hiányzik nekem. Mikor azonban megmozdultak ajkai, a vészcsengő ismét megszólalt bennem és mintha az egész pillanat darabokra hullott volna.

   Megszakítva csókunkat felálltam és a bögréinket felkapva konyhába mentem. A két poharat a mosogatóba helyeztem és megtámaszkodtam annak szélén. Hátulról két tenyér simult finoman a derekamra, de tulajdonosuk nem jött közelebb, nem simult hozzám, mintha ezzel akarta volna a tudtomra adni, hogy ott van, de nem lépi át a határt újra kettőnk között az engedélyem nélkül.

- Ne haragudj... - mondta, mintha olvasott volna a gondolataimban.

- Nem haragszom csak... - egy sóhaj szakadt fel a mellkasomból mielőtt folytattam volna - ... csak nekem ez nem megy. - megfordultam és Jonginra néztem.

   Így álltunk így darabig, hagyva hogy ez a félmondat lógjon a levegőben kettőnk között. Néztem őt ahogyan egy karnyújtásnyira áll tőlem, finoman tartva a derekam, mégis végtelenül messze éreztem magamtól. Rájöttem, hogy nem tudom hogyan lépjem át a falakat amiket magunk közé emeltem, ő pedig nem tud áttörni rajtuk.

- Ez nekem túl... zavaros. - szakadt ki belőlem végre.

- De mi Lea? - ráncolta a szemöldökét, miközben kezei esetlenül hullottak az oldala mellé. - Azt hittem azt szeretnéd érezni, hogy törődöm veled. De neked ez sem elég. Sajnálom, de ettől többre nem vagyok képes. Tudod egyáltalán, hogy mit akarsz? - nem kiabált, még csak meg sem emelte a hangját, de az elmúlt hetek minden csalódottsága benne volt.

- Persze, hogy tudom! De ez nekem túl gyors! Nem tudlak követni Jongin! Kiszámíthatatlan vagy. Egyik nap megbántasz és felém se nézel, vagy ha igen, azt részegen teszed. Aztán meg elárasztasz sms-ekkel, beállítasz azzal, hogy egész nap engem vártál, elkísérsz futni, majd elkéred a húgom kulcsát, hogy korán reggel reggelivel ébressz. Mi van ha holnap vagy a jövőhéten megint nem lesz kedved vagy időd velem foglalkozni? Úgy érzem csak azért akarsz visszakapni, mert sérti a büszkeséged, hogy visszautasítottalak. - kis szünetet tartottam, hogy mind a ketten feldolgozzuk a kirohanásomat. - Végre leszoktam a telefonom másodpercenkénti ellenőrzéséről. Nem szeretném újra kezdeni.

- Ennek semmi értelme! De idol vagyok Lea, az időmet mások osztják be. Nem tudok minden nap melletted lenni.

- Én soha nem kértem tőled ilyet, de te fényévekre voltál attól, hogy minden nap mellettem legyél.

- Akkor mégis mit vársz tőlem?

- Hogy ne csak akkor jussak eszedbe amikor van egy szabad éjszakád rám, aztán reggel már azelőtt elmenj, hogy felébrednék.

- Én nem akartam...

- Én meg nem akarok többet veszekedni. Nekem nem megy úgy, ahogy neked. Nem tudok egyik pillanatról a másikra megváltozni és úgy tenni mintha mi sem történt volna. Talán idővel... talán idővel igen. Látom az igyekezeted Jongin és őszintén szeretnék hinni neked, de nagyon nehéz volt megszoknom, hogy nem vagy mellettem. Nem akarom feladni az önállóságom és főleg nem akarok megint csalódni. - ekkor akaratlanul is eszembe jutott Minsoo és bűnösnek éreztem magam az előbbi csók miatt.
- A dolgok nem olyan egyszerűek már amióta elmentél. Adj nekem egy kis időt kérlek és most... azt hiszem jobb lenne, ha mennél - láttam az arcán, hogy rosszul estek neki a szavaim, de őszintének kellett lennem vele. Aztán csendesen bólintott és elindult kifelé, majd az konyhaajtóban visszafordult.

- Azért kikísérsz?

   Bólintottam és elindultam mögötte. Csendben néztem ahogyan felöltözik, majd kilép az ajtón. A lépcsőről hirtelen visszafordult és a fokokon visszasietve előttem állt meg. Kezem a kezébe vette és a zsebéből belehelyezte a tenyerembe Liz kulcsát.

- Ezt majdnem elfelejtettem. - mondta, majd a szemeimbe nézve folytatta - Addig nem adom fel amíg te magad nem adod ezt nekem vissza. - az arcomhoz hajolt és adott egy hosszú majdnem-csókot a szám szélére.

   Elszakadva tőlem megsimogatta hüvelykujjával az arcom, elengedett egy keserédes félmosolyt és elindult. Én pedig a lakásba visszaérve leültem a földre és csak néztem magam elé kavargó gondolatokkal. Vívódtam magamban, az agyam minduntalan C.A.P felé húzott, viszont a szívem szúrós fájdalommal adta tudtomra szögesen ellentétes véleményét ha Jonginra gondoltam.
Merengésemből a telefonom szakított ki, a kijelzőjén Liz neve díszelgett. Különösebb lelkesedés nélkül hümmögten a vonalba.

- Neked is szia. Ennyire nem kellene örülnöd hogy felhívtalak. - Liz hangjából sütött az irónia.

- Ó, szia Liz! De jó hogy hívtál. - affektáltam, majd visszaváltoztattam normál tónusba a hangom - Így jobb?

- Hát a színészi pályával ne próbálkozz.

- Kösz. Ha azért hívtál, hogy ezt elmondd, akkor én megyek is.

- Ki vagy és hova rejtetted az én kedves és szerető nővéremet?

- Kérdezd Jongint.

- Ajaj. Akkor mégsem úgy alakult a ma reggel ahogyan tervezte.

- Fogalmazhatunk így is. Viszont nem úszod meg ennyivel. Tudom ám, hogy a te kezed is benne van.

- Még szép, hogy benne van. De most fontosabb dologról szeretnék veled beszélni.

- Igazán? Miről? - hangom még mindig mély unalomról árulkodott, ami Liznek sem kerülte el a figyelmét.
- Ennyire ne érdekeljen. Egyébként... arra akartalak megkérni, hogy segíts munkát találni.

- Hogy mit? - ez felkeltette az érdeklődésem. Liz nem az a fajta ember volt, aki lelkesedett a munkáért és a hirtelensége gyanút keltett bennem.

- Történt valami amiről tudnom kellene?

- Nem. Miért?

- Hát... csak eddig nem említetted hogy dolgozni szeretnél.

- Hát most mondom.

- Okkkééé... - nyújtottam el a mondandóm, éreztetvén hogy nem hiszek neki, de most nem fogom faggatni - akkor ha hazajössz megbeszélünk mindent. Azt kitaláltad már, hogy mit szeretnél?

- Öhm... nem.

- Akkor gondolkodj rajta míg hazaérsz. Itthon találkozunk.
- Lea?
- Mondd.
- Mi történt köztetek? - Liz hangja az eddigi ironikus csipkelődés után hirtelen változott át finommá, éreztem, hogy valóban érdekli mi történt a reggeli közben. Kérdésére ismét feltörtek bennem a gondolatok, amiket egy pillanatra sikerült a húgomnak elfeledtetni. De ekkor már valahogy egyszerűbbnek tűnt a megoldás.
- Őszintén szólva magam sem tudom. De... azt hiszem gyorsan haza kellene érned.
- Mire ez a nagy sietség? - kérdezett vissza érdeklődve.
- Mert ha nem beszélsz le gyorsan, azt hiszem adok Jonginnak még egy esélyt.

#44

Liz POV

- Mi? Jól értem, hogy te most meg akarsz tanítani főzni? – Kai meglepett arcot vágott, mire bólintottam a konyha felé sétálva.

- Hát nem leszel főszakács, de egy reggelit el tudsz majd készíteni különösebb katasztrófa nélkül. – mondtam magabiztosan, habár magam sem voltam konyhatündér, azért katasztrofálisnak nem neveztem volna a tudásomat. Nem úgy Jonginét.

   Először csak gyanús volt, hogy tanácstalanul áll a szekrény előtt, mintha keresné a szemmel elég jól látható serpenyőt, amit kértem tőle, majd mikor leemelte az egyik mély lábast a polcról, már biztos voltam benne, hogy még ötlete sincs, mi a különbség lábas és serpenyő között. Kezdett felderengeni előttem, mire is vállalkoztam valójában.

- Remélem a késhez jobban értesz mint az edényekhez, mert ha a szeletelés se megy, inkább rendelj reggelit valahol. – mondtam a szememet forgatva, miközben előkészítettem az olajat a serpenyőben.

- Nem vagyok séf, de fogyatékos sem. – mondta Kai sértődött hangon.

- Persze, persze. Na gyere és kezdj neki a tojásoknak meg a sonkának.

- Mégis mit fogunk készíteni?

- Tojástekercset. Az egyetlen étel, amit Lea nem tud megfőzni.

- Lea nem tudja elkészíteni? Akkor miből gondolod, hogy én el tudom? – szemei ijedten kerekedtek ki, de én csak kuncogtam rajta.

- Onnan, hogy én el tudom. Szerintem csak ezt használja kifogásnak a nővérem, mikor nincs kedve főzni és belőlem akar kicsikarni valamit. Úgy tesz, mintha nem tudná megcsinálni. Szóval egyel több pont melletted és az őrült főzési ötleted mellett. – nem kaptam választ, csak egy elégedett vigyort, majd egy pillanatra feltűnt az a Kai, aki a színpadon volt.

- Valld be, hogy tetszik az ötletem. – féloldalas mosolyától kirázott a hideg és komolyan elgondolkodtam rajta, hogy nem skizofrén-e valójában.

- Ezt a hátborzongató mosolyt tartogasd a rajongóidnak. Most inkább üsd fel a tojásokat, majd keverd fel őket, mielőtt meggondolom magam.

   Meglepetésemre Jongin nagyon szorgalmasnak bizonyult, ha csak egy egyszerű étel elkészítéséről is volt szó. Komolyan vett mindent, amit mondtam és a lehető legpontosabban hajtotta végre az utasításaimat. Elmélyülve próbálgatta feltekerni a tojást, közben pedig még a nyelve hegyét is kidugta a száján. Mosolyogva figyeltem ügyködését, meg sem mertem szólalni, nehogy megzavarjam.

- Hűha, ezek igazán szépek. – forgattam a köretnek szánt, szépen felvágott zöldségeket, mire alkotójuk büszkén kihúzta magát.

- Szoktam segíteni Kyungsoo hyungnak. Ugyanis ettől közelebb nem enged az ételekhez amiket készít.

- Azt nem csodálom. – mondtam Jongin kicsit csálé tekercseire pillantva, de az ízük határozottan jó volt, így nem lehetett ellenvetésem. Fel nem foghattam a nővérem miért nem bocsátott meg még neki, számomra egyértelműek voltak Jongin érzései.

   Később teli gyomorral búcsút vettem a tanoncomtól és legnagyobb örömömre eléggé elbohóckodtuk az időt a konyhában, hogy már a saját programomra készülődhessek. Valamiért különösen csinos akartam lenni, ezért a megszokott farmer-póló összeállítás helyett az egyik kedvenc ruhámat választottam. Fehér volt, nem túl kivágott, azonban a dekoltázs helyét egy szép hímzés foglalta el. A térdem fölé ért, a melleim alatt pedig szűkebbre volt szabva egy kicsit. Még egy kis szemceruzát is engedélyeztem magamnak szempillaspirállal, habár a szemeim már ennyitől is ki akartak folyni a helyükről.

   Épp az egyik kényelmes, horgolt topánomba bújtam bele amikor Niel benyitott. Az énekes ahogy meglátott, nagy szemeket meresztve bámult rám, kezében még mindig a kilincset tartva. Talán a száját is nyitva felejtette, de zavaromban elfordultam és tettetett felháborodással törtem meg a számomra kínos csendet.

- Már megint kopogás nélkül rontottál be. Te barlangban élsz?

- Hű... - továbbra is csak bámult, miközben tekintete fel-le cikázott rajtam.

- Úgy látom ma nem megyünk sehová, mert kommunikációs képességeid is valahol az őskorban gyökereznek. Megyek, átöltözöm.

- Mi? Ne!! - kétségbeesetten kapott észbe és végre a szemeimbe nézett egy nagy vigyorral az arcán - Eszedbe ne jusson átöltözni! Nagyon csinos vagy. Mehetünk? Bár nem érzem magam elég méltónak hozzád... azért még eljössz velem? - felém nyújtotta a kezét, szemeiben pedig pajkosság csillant.

- Na jó, most az egyszer. - fogtam meg a felém nyújtott végtagot.

   Ahogy a városon haladtunk keresztül zavarom kezdett egyre alább hagyni, hála Niel beszélőkéjének. Egész úton be nem állt a szája, már régen láttam ennyire felszabadultnak. Jókedve engem is magával ragadott és kezdtem elfeledni az elmúlt napok veszekedéseit. Az énekes a kezemet szorongatva haladt mellettem, napszemüvegét és sapkáját a mélyen a szemébe húzva, a rajongók ellen. Kívülről nézve talán tényleg nem illett hozzám, de egy cseppet sem érdekelt.

   A térre érkezve magamban ujjongva csodáltam a vízsugarak és színes ledek által alkotott színkavalkádot. Kísérőm kezét elengedve siettem oda a legközelebbihez és kezemet belemártottam a jéghideg vízbe. Niel állát a vállamra támasztva beszélt bele a fülembe, hogy ne kelljen túlkiabálnia a csobogást.

- Mit művelsz?

- Csak pancsolok. 

- Inkább összekoszolod a kezed. Hogy fogod most megenni a finomságot amit hoztam? 

- Finomság? - hirtelen fordultam felé, nem volt ideje elmozdulni, így olyan közel került az arcunk, hogy az orrom súrolta a bőrét.

   Szemeim kissé kitágultak a hirtelen közelségétől, de ő nem jött zavarba, csupán mosolyogva adott egy finom puszit az említett testrészemre, majd egyet az ajkaimra is, de az olyan futó érintés volt csak, nem voltam biztos benne, hogy tényleg megtörtént-e. Zavaromtól piros arccal faroltam pár millimétert és hálát adtam az égnek amiért sötét volt. Niel csak mosolyogva kotort elő a zsebéből egy nem túl nagy zacskót és úgy beszélt, mintha mi sem történt volna.

- Hoztam egy kis útravalót.

- Szeretem az útravalót. - szemeim felcsillantak amikor megláttam a zacskó tartalmát, ugyanis mindenféle gumicukor pihent benne.

- Nem tudtam, hogy melyik a kedvenced, ezért mindegyikből hoztam.

- Mindegyik a kedvencem. - mondtam félig teli szájjal.

   Gumicukrot eszegetve kerülgettük a kövekből feltörő vízsugarakat, csendben beszélgetve és ugratva egymást. Ha kívülről néztem volna magunkat biztosan fintorogva jegyeztem volna meg, hogy "nyálas", de átélve egészen másképp hatott rám. Aztán a mellettem sétáló Nielre pillantottam aki épp a kedvence után kutatott. Hirtelen ötlettől vezérelve megtaszítottam a vállammal, mire belelépett a vízbe. A pillanatnyi meglepetéstől lefagyott, rápillantott a vizes lábára majd pedig rám. Én nevetve kezdtem hátrálni, amikor megláttam íriszeiben a huncut szikrát. Végül esélyem sem volt, én is vizesen végeztem az énekessel együtt. Kacagva öleltük egymást miközben elindultunk hazafelé. Még egyszer visszanéztem a szoborra és az azt körülvevő színes szökőkutakra, majd kimondtam ami eszembe jutott.

- Hát ez igazán jó ötlet volt L.Joetól. - akkor kaptam észbe amikor csak egy mérges horkantást kaptam, miközben Niel kezei lehullottak rólam.

- Jah... még szerencse. Nem is értem őt miért nem hívtuk el magunkkal ha már ilyen jó ötletei vannak. - hangulatváltozása megijesztett, de próbáltam nyugodt maradni, ha már a törékeny nyugalmat sikerült megzavarnom.

- Nem így értettem... - fejemet lehajtottam, úgy kerestem a megfelelő szavakat - Én veled akartam jönni. 
- Aha... - a cinizmus sütött a hangjából ami egyre nehezebbé tette a dolgom ugyanis kezdtem elveszíteni a türelmem.

- Niel, ne csináld ezt. Nem viselkedhetsz mindig így, amikor csak szóba kerül L.Joe. Most is csak segíteni akart.

 - Persze, segíteni önmagán. Egészen addig viselkedhetek így, amíg nem hagy téged békén.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy tegyek úgy mintha nem ismerném? Ne álljak vele szóba? Nézzem levegőnek? - egyre dühösebb lettem és ez érezhető volt a hangomon is. Már nem sétáltunk, hanem szemben álltunk és egymás szemeibe néztünk.

- Igen, ez nem is olyan rossz ötlet.

- Hát nagyot tévedsz ha azt hiszed hogy ezt a te kedvedért megteszem.

- Miért nem? Ne akarjon semmit sem tőled. Te az én barátnőm vagy!

- Ha így folytatod már nem sokáig. - mérgemben nem is gondoltam át mit vágok a fejéhez, így csak akkor tudatosult bennem, hogy L.Joet szavait idéztem, amikor Niel szemeiben fájdalom villant, de engem már nem érdekelt. Kavargó érzelmekkel fordultam sarkon és otthagytam az utánam kiabáló énekest.

   Hazafele százszor eszembe jutott, hogy talán nem volt olyan jó ötlet egyedül elindulni az éjszakai Szöulon keresztül, de már nem mehettem vissza, így a lehetőségeimhez képest próbáltam forgalmasabb útvonalat választani.

   Mivel a táskámban maradt Niel pár dolga, így a dormba kellett visszamennem, habár semmi kedvem nem volt hozzá. Odabent szerencsére a fiúk túlságosan el voltak foglalva egy filmmel, ezért csak halk "szia Liz" szűrődött a nappali különböző pontjairól felém. Válasz nélkül mentem a szobámba, hogy ha már így alakult, kényelmesebb ruhára tudjam cserélni a most már kifejezetten kényelmetlen darabot. Kifelé menet a fürdőből kilépő L.Joeval találkoztam. Legszívesebben a falba verdestem volna a fejemet, de inkább csak szótlanul elsétáltam mellette.

- Nahát, Liz! Jól sikerült az este? - kérdezte, de én csak mentem tovább és az orrom alatt fortyogtam.

 - Csodálatosan...

   Végre kiértem az ajtón és elindultam újból a sötét utcákon. Akaratlanul is a szokásos sportpályán kötöttem ki, azonban labda nélkül nem tudtam mit kezdeni magammal, jobb híján leültem a lámpa tövébe és a fűcsomókat tépdestem. Sokáig nem élhettem parkrendezési vágyamnak mert egy pár fekete tornacipő jelent meg előttem, feltekintve pedig láttam, hogy L.Joeban végződnek. Idegesen horkantam fel.

- Remek, már csak te hiányoztál.

- Ennyire azért ne lelkesedj a társaságomért. Kissé meggondolatlan dolog ilyenkor egyedül mászkálnod nem? Hol van Niel?

- Talán már megunta a téren való álldogálást és elindult haza. Mellesleg ezt pont veled nem szeretném megtárgyalni. - mondtam elutasítóan, miközben felálltam, hogy elsétáljak - ismét.

- Megint veszekedtetek? - kérdezte komolyan Byunghun, pedig az én logikám szerint örülnie kellett volna.

- Szerintem ez nem a te dolgod, de igen, ha kíváncsi vagy, összevesztünk. Örülsz? - adtam hangot előző gondolatomnak, és már fordultam volna el, hogy otthagyjam, de elkapta a csuklóm és visszarántott. Egészen közel kerültem így hozzá. Az járt a fejemben, hogy talán még sosem láttam ilyen közelről az arcát. 
- Miért örülnék annak, hogy már megint megbántott? - hangja halk volt, szemei pedig az enyémet pásztázták.

- Miért nehezíted még te is a helyzetem? - hangom elkeseredetten csengett, már nem tudtam mit akarok. Byunghun ekkor elkezdett közeledni felém, mintha meg akart volna csókolni. Dermedten vártam, hogy mi fog történni, végül nem csókolt meg, pár centire az arcomtól megállt.

- Ha nehezíteni akarnám a dolgod, most megcsókolnálak. - suttogta szinte az ajkaimra.

#43

Lea POV

   Csak ültem az ajtó tövében, miközben a parkban történtek kavarogtak a fejemben, ezernyi érzést magukkal hozva és összezavarva a gondolataim. Jongin ezúttal valami újat mutatott magából, valamit amit eddig sosem láthattam, mégsem éreztem elégnek. Egyszerűen arra vártam, hogy azt mondja szeret, de megrémültem, mikor úgy tűnt megteszi. Újra és újra magam előtt láttam C.A.P arcát, képtelen voltam őszintén elfogadni Kai közeledését. Mire ide értem gondolataim fűzésében, zihálásom lecsillapodott, átadva helyét a kissé fojtogató nyomásnak a mellkasomban, könnyeim pedig kissé elhomályosították látásom. Fejem a térdeimre hajtva hagytam, hogy a kis vízcseppek könnyítsenek a mellkasom szorításán.

   Nem tudtam mennyi ideig ültem a hideg padlón, könnyeimtől várva a megoldást. Mikor  lecsillapodtam kissé, és már a könnyeim sem akartak megfojtani, elindultam a fürdőszobába, hátha a folyó víz alatt könnyebben át tudom gondolni, hogy mit is akarok valójában. Fogalmam sem volt, hogy Jongin miért változott ennyit, azt viszont biztosan tudtam, hogy nem akarok még egyszer csalódni, ezért inkább kitartottam a szakítás gondolata mellett.

   Míg ezen őrlődtem, a könyököm beleakadt a hőfokszabályzóba és a már jéghideg víz alól ugrottam ki ijedten a kabinból. Már dühöngeni sem volt erőm, csak nagyot sóhajtottam a tükörképemet bámulva, majd a csapot elzárva kisétáltam és törölközőstől az ágyba dőltem. Kezembe vettem a telefonom, de néhány pillanatig még csak bámultam a kezdőképernyőjét. Aztán kíváncsiságom felülkerekedett és beléptem a névjegyzékbe, Jongin mosolygós képig meg sem állt az ujjam a folyamatos görgetésben.

   Neve mellett kis áthúzott karika jelezte a blokkolást, amit végül eltávolítottam feloldottam. A telefonom pár másodpercnyi gondolkodás után elkezdett szüntelenül rezegni, s az eddig blokkolt üzenetek elárasztották a képernyőmet. Nem számítottam rá, hogy szinte minden nap írt nekem Kai, azt hittem egy idő után feladta.

   Vegyes érzésekkel nyitottam meg az sms-eket és időrendben kezdtem el olvasni őket. Mindegyiknek ugyanaz volt a lényege: beszéljünk. Találkozni akart, számtalan bocsánatkérés és könyörgés úszott a szemeim elé, egyik üzenet a másik után, eleinte hosszabbak, majd egyre tömörebbek, végül már csak pár szó.

„Kérlek, vedd fel a telefont. Beszéljünk.”

„Lea, kérlek… el akarom neked mondani… találkozzunk.”

Aztán egy nap több is érkezett:

„A parkban várlak este hétkor. Jóváteszem.”

„Nem jössz?”

„Azt hiszem hazamegyek… sajnálom.” – kíváncsian néztem meg az időpontokat és elképedve láttam, hogy több órát várt rám az üzenetek alapján. Aztán még egy utolsó üzenet érkezett aznap:

„Nem tudok aludni. Nem vagy mellettem… Hiányzol.”

   Szinte minden napra jutott egy aprócska üzenet. Annyi mindent leírt, csak az az egy szó nem szerepelt egyikben sem, amire vártam. Egyszer sem írta, hogy szeret. Hogy vissza akar kapni, hogy kellek neki, ez mind ott volt előttem feketén fehéren leírva, de azt az egy szót, amit hallani vagy csupán olvasni szerettem volna, sehol nem találtam. Eddig visszatartott könnyeim most újra csendesen folydogáltak az arcomon, anélkül, hogy tudatosultak volna bennem. Aztán ismét megrezzent a kezemben a telefon. Megnyitottam az üzenetet, ami akkor érkezett.

„Sajnálom. Hiányzol.” – Csak ennyi állt benne mégis jobban fájt, mint eddig bármelyik. Könnyes szemmel fordultam az oldalamra.

Jongin POV

   Kezemben a telefonommal ültem az ágyam szélén,  lábaim előtt dühösen szétdobált párnák hevertek a szélrózsa minden irányába. Megint képtelen voltam megszólalni és elmondani, amit érzek. Csak bámultam Lea távolodó alakja után, mintha megnémultam volna.  A fiúk nem szóltak semmit mikor hazajöttem, még csak nem is köszöntek. Tudták, hogy úgyse köszönök vissza, arra meg, hogy hol jártam még annyira se válaszolnék. Egy ideje azt hiszem lemondtak rólam, én meg nem törtem magam. Szuggeráltam a megnyitott üzeneteket, de mindhiába, olyan volt, mintha magammal beszélgettem volna. Lehet, hogy tényleg kezd elmenni az eszem?

   De ekkor elkezdett villogni a kijelző és egymás után jelentek meg a kézbesítési jelentések, mindegyik a Leának elküldött sms-ekről. Tehát már nem blokkolja a tőlem érkező hívásokat és üzeneteket. Hirtelen elhatározásból megnyitottam egy új üzenetet és elkezdtem pötyögni… azonban mikor a feléig értem, elbizonytalanodtam. Visszatöröltem és kezdtem előröl. Ezt eljátszottam párszor, végül a legtömörebb változatnál maradtam.

„Sajnálom. Hiányzol.”

   Előttem volt Lea arca, miközben a parkban várta, hogy kimondjam, hogy szeretem. De nem voltam rá képes. Megpróbáltam leírni, de nem éreztem azt sem helyénvalónak, így úgy küldtem el neki az üzenetet, hogy kitöröltem az utolsó szót: „Szeretlek.”. Azonnal megkaptam az értesítést, hogy elolvasta és izgatottan bámultam a képernyőt, hátha válaszol. Csak ültem az ágyon és vártam.

- Gyerünk már… - motyogtam az orrom alatt, de 10 perc múlva sem utalt semmi arra, hogy válasz érkezne. Dühösen vágtam az egyik sarokba a telefont, ami hangos csattanással ért földet.

- Jongin-ah. Minden rendben? – egy kissé rémült Kyungsoo fej jelent meg az ajtórésben. Már a kezemben volt az utolsó párna az ágyról, amit nekivágtam a szekrényemnek, hogy ne legyen felesleges a megkezdett mozdulatom.

- Persze Hyung. – válaszoltam komoran.

- Bejöhetek? – kérdezte halkan, mire csak bólintottam, majd hanyatt dőltem az ágyon, karomat a szemeimen pihentetve

- Még mindig semmi? - éreztem ahogyan besüpped mellettem az ágy, de kezemet nem mozdítottam el a szemeim elől.

   Kyungsoo hyung volt az egyetlen aki tudta, hogy mi történik köztem és Lea között. Bár szerintem már a többiek is sejtik. Válaszképp ismételten csak a fejemet ingattam.

- És erről a telefonod meg a párnák tehetnek igaz?

- Nem válaszol nekem, Hyung. - bármennyire utáltam, hangom éppolyan panaszosan csengett, mint egy sértődött gyereké.

- Hm... Igazad van. Most, hogy romba döntötted a szobát és a telefonod is összetörted, majd megijed és válaszolni fog. - iróniája kizökkentett az önsajnálatomból. Felültem és mélyen a mellettem ülő szemébe néztem.

- Hyung... ezzel nem igazán segítesz.

- Gyerekes vagy Jongin. Lea pont ezért nem bocsátott még meg.

- Mégis mit kéne még tennem?! - hangom akaratlanul is dühös és frusztrált volt.

- Bizonytalan, mert nem tudja, hogy mit érzel. Mondd el neki.

- De hiszen megtettem! - erre Kyungsoo egyik szemöldöke a magasba szaladt.

- Mondtad neki, hogy szereted?

- Hát így nem mondtam... de... azt igen, hogy hiányzik és hogy vissza akarom kapni őt. Ez miért nem elég neki? - ahogy a végere értem a kifakadásomnak, Hyung egy fáradt sóhajt hallatott. Tényleg ennyire reménytelen lennék?

- Jongin-ah. Az a te bajod, hogy egy kissé önző vagy. Ezekkel csak azt mondod, hogy te mit akarsz. Ha szeretsz valakit, akkor az a fontos, hogy ő mit akar és neki mire van szüksége. Ha kimondod hogy szereted, azt is kifejezed, hogy mellette állsz és megadod neki amire szüksége van… hogy számíthat rád. - csak néztem bambán Hyungra, miközben megeredt a nyelve és mikor a szóáradat végére ért, kimondtam ami először az eszembe jutott.

- De hiszen az csak egy szó.

- Hjaj... - már nekiveselkedett volna a következő fejmosásnak, de megelőztem.

- Értem, értem... - elgondolkodtam azon amit mondott, de továbbra sem tudtam, hogyan mondjam ezt el Leának - de Hyung... én erre képtelen vagyok... nem tudom neki elmondani...

- Jongin, ez... - de nem hagytam hogy befejezze. Kikívánkozott belőlem, elegem volt abból, hogy őrlődök.

- Nem tudom, hogy miért, de nem tudom kimondani... még leírni sem! - erre egy cinikus nevetés is elhagyta ajkaim, majd a tenyerembe támasztottam a homlokom - Ott állt ma előttem. Olyan régen ölelhettem meg, de ma végre sikerült rávennem, hogy beszéljen velem. Mégse tudtam kimondani. Tudtam, hogy erre vár, mégis hagytam elmenni. Miért Hyung? Miért ilyen nehéz? - egy kezet éreztem a vállamon, ami bátorítóan megszorított.

- Nem mondtam, hogy könnyű. Nehéz kimondani amit érzünk, mert azzal sebezhetővé válunk… De ha nem tudod elmondani, akkor van más mód is: éreztesd vele.

- Hogy mi? - érdeklődve néztem fel a sötét, mosolygó szempárba.

- Éreztesd, hogy szereted. Hogy törődsz vele.

- De hogyan?

-Hm... - arcán látszott, hogy gondolkodik, majd felcsillantak a szemei. - Te honnan tudod, hogy törődöm veletek? Veled? - most rajtam volt a sor, hogy gondolkodjak.

- Hát... mindig főzöl nekünk... meg elpakolsz utánunk... te csak... valahogy mindig ott vagy ha szükségem van rád Hyung. - amint ezt kimondtam, olyan érzésem lett, mintha megvilágosodtam volna. Hirtelen megértettem, hogy Lea mit vár tőlem és elkezdett körvonalazódni bennem, mit is fogok tenni. A szám lassan egy nagy mosolyra húzódott, Kyungsooéval együtt.

- Látom végre felfogtad. - vigyorgott szüntelenül.

- Igen, azt hiszem tudom mit fogok tenni. De te... honnan tudsz ilyeneket?

- Hát... - nem fejezte be a mondatot, csak megrántotta a vállát.

- Hyung...

- Hm?

- Köszönöm. - hálásan öleltem át, mire ő csak kacagva veregette meg a lapockáimat.

- Jól van, ezt Leának tartogasd. Inkább menj el zuhanyozni... uh...- úgy tett mintha büdös lennék, de még ez sem érdekelt.

   Eleget tettem Hyung utasításának és míg zuhanyoztam, azon járt az agyam, hogy mivel fejezhetném ki Leának, hogy szeretem és törődöm vele. Végül körvonalazódott bennem a terv, de szükségem volt hozzá Liz segítségére is. Eleinte tartottam tőle, hogy nem fog segíteni, de mintha megenyhült volna irányomba.

   Másnap a TeenTop dorm felé vettem az irányt. Minél közelebb értem a célomhoz, egyre idegesebb lettem. Mi van, ha nem Liz nyit ajtót, hanem Lea... vagy ami még rosszabb, a rapper aki mindig ott volt körülötte? Szerencsémre senki nem jött ki, így már csak Lea lakása maradt. Az ajtóban állva azonban ismét erőt vett rajtam az idegesség. Bár Liz sokat változott, mégse tudtam mire számíthatok tőle. Viszont amikor beinvitált, már tudtam, hogy nyert ügyem van.

- Na jó, bökd ki! Miben kellene segítenem? - tért a lényegre vendéglátóm.

- Add kölcsön a lakáskulcsaidat, hogy be tudjak jönni Leához reggel.

- Hogy mi? Gyakorlatilag be akarsz törni hozzá! - Liz hangja majdnem egy oktávval feljebb kúszott, miközben beszélt.

- Nem akarok. Pont ezért kérem a kulcsokat. – hívtam fel a figyelmét a részletekre.

- És mégis mit fogsz csinálni? Beosonsz reggel, odalibbensz az ágya mellé egy csokor rózsával és gőzölgő, hatfogásos ágybareggelivel?! - ahogy elkezdte sorolni, elbizonytalanodtam. Lehet, hogy egy sima reggeli elkészítése kevés?

- Igazából én csak egy sima reggelit akartam neki készíteni. Csináljam úgy, ahogy te mondtad? - Liz olyan tekintettel nézett rám amitől szabályosan értelmi fogyatékosnak éreztem magam.

- Néha elgondolkodom, hogy miért is segítek neked...

- Liz, kérlek. Be akarom bizonyítani, hogy törődöm vele. - próbáltam a lehető legkönyörgőbb tekintetem bevetni.

- Na jó. Szerintem ez oltári nagy hülyeség és szerencséd lesz, ha Lea nem ver fejbe egy serpenyővel, mikor meglát majd a konyhában korán reggel. - már nyitottam a számat, hogy ellenkezzek, de Liz feltartotta az ujját, mire meggondoltam magam. - Viszont a nővérem javíthatatlanul romantikus. Talán még be is jöhet. - ezúttal cinkos mosoly ült ki az arcára és kissé feljebb tornázta magát a kanapén, mintha egy súlyos titkot osztanánk meg egymással.

- És mit fogsz főzni?

- Az... izé... szóval... azt még nem tudom. Igazából nem is tudok főzni.

- Gondolhattam volna. Na gyere, akkor megtanítalak néhány trükkre.

- Mi? Jól értem, hogy te most meg akarsz tanítani főzni?

- Hát nem leszel főszakács, de egy reggelit el tudsz majd készíteni különösebb katasztrófa nélkül. - miközben beszélt, lelkesen indult el a konyha felé. A fejemet vakargatva követtem. Liz még nem tudta, hogy mire is vállalkozott.

- Kivennéd kérlek a serpenyőt a szekrényből amíg én előkészítem a hozzávalókat? – kérdezte, én pedig kinyitottam a szekrényajtót és a továbbiakban tanácstalanul néztem a polcokon sorakozó edényeket majd találomra leemeltem egyet. A következő pillanatban azt hittem, hogy Liz mérgében a fejemre húzza.

- Nem mondod komolyan, hogy nem tudod melyik a serpenyő?! Amit a kezedben tartasz, az egy lábas, ráadásul nem is kicsi.

- Ja, hogy az… khm… - zavaromban megköszörültem a torkom és szemlesütve engedtem a nyitott szekrényajtók elé oktatómat, aki egy lapos edénnyel – ezek szerint serpenyővel – a kezében fordult ismét a tűzhely felé.

   Ugyan Liz – majdnem – végtelen türelemmel mutatta meg a tojástekercs mibenlétét, nem éreztem magam elég magabiztosnak a reggeli készítéshez, úgyhogy a szállásunkon nekiveselkedtem a gyakorlásnak. Első nap még tetszett is a fiúknak, elismeréssel fogyasztották el a kissé deformált, de finom reggelit, néha pedig Kyungsoo hyung is besegített a főzésben, hátha jobban megy majd. Később azonban már mindenki nyögve fordult ki a konyhából, ha megláttak ott tevékenykedni.

- Jongin-ah, könyörülj rajtunk, elhányom magam, ha még egyszer tojástekercset kell ennem reggelire. – mondta a sokadik alkalomkor Chanyeol hyung, de én nem válaszoltam, az sem érdekelt, ha utána minden a kukába kötött ki.

   Mikor már elég rutinosnak éreztem magam, Liz kulcsaival a zsebemben elindultam hajnalban Lea háza felé, hogy időben el tudjak készülni mindennel, mire felébred. Fütyörészve haladtam a még kissé kihalt utcákon, az emberek nagy része ilyenkor még aludt, én pedig élveztem a csendet magam körül.

   A lakásba olyan halkan nyitottam be, amennyire csak tudtam, nehogy felébresszem Leát. Beljebb haladva láttam, hogy nyitva van a hálószoba ajtaja, így lábujjhegyen settenkedtem el odáig, hogy be tudjam hajtani. Bent Lea az ágyon hevert a hasán, párnáját félig a feje alatt tartva, félig ölelve, takaróját bokáig letornázva. Mosolyogva merészkedtem az ágy mellé és finoman betakartam. Ujjbegyemmel megcirógattam az arcát, majd visszaindultam a konyha felé. Legszívesebben mellé heveredtem volna, magamhoz akartam ölelni, de valószínűleg lerugdosott volna a földre, így maradtam az eredeti tervnél.

   Egész jól haladtam, minden úgy ment, ahogyan otthon gyakoroltam, az első adag igen jól sikerült, és büszke voltam magamra, ahogyan az asztalon gőzölgő tekercsekre néztem. Azonban a második tekercsnél rossz helyen fogtam meg a serpenyő nyelét, ami azonnal megégette a kezem. Nagyot szisszenve engedtem el az edényt, ami hangos csörrenéssel zuhant vissza a tűzhelyre, a tekercs benne pedig már inkább hasonlított egy amőbára.

- Jesszusom! Jongin!

   A víz alá tartottam lüktető végtagomat, amikor a hátam mögül Lea hangja kúszott felém, nem kevés decibel erősségével és egy, a földön csattanó nehézkes tárgy csattanásával. Megfordulva szembenézhettem az ajtóban álló lánnyal, akinek a lábánál egy ásványvizes palack görgött tova. Abban legalább biztos lehettem, hogy nem serpenyővel akart fejbe verni.